Már épp egymás torkának ugrottak volna ezek hárman, amikor a Szentháromság téren meglátták Liszt Ferenc ötvenhét éves hóembert, aki pont egy nőt hajkurászott, mire Florentino a maga elegáns stílusában zárta le a vitát azzal: hát, kérem, itt a tavasz.
Valamennyi bejegyzés
De vajon ki zörget?
Nem szólt semmit az özvegy, csak ujját emelte fel várakozásra szólítón, benyúlt az ajtó mögötti tartóba, elővette az ura fanyelű esernyőjét, majd sietség, indulat és további hangok nélkül kezdte darabokra törni az aláírásgyűjtők hátán, hogy alig is bírtak elmenekülni. Épp, hogy szuszogott, amikor eliszkoltak vinnyogva, s amikor a szomszédok kitódultak, hol van disznóölés kíváncsisággal, látták az egyoldalú küzdelmet, és megállapították, hogy Özv. Kántásnénak a gyász elvette az eszét.
Ne bízz a tavaszban
Beborult ekkor mahomet felhőkkel, hogy özv. Kovácsné becsukta az ablakot, föltámadt a szél, visított, nekivágta a ház falának Eleket, a rigót, hogy csak úgy nyekkent, Tihamér bajuszát ráncigálta, letépte kesztyű házának ujját, keringett az, szállt a magasba, hogy Tihamér nyafogott, de már késő volt. János feküdt kiterítve, hegedűje is eltört, és Ottó, a bigott hangya letörölgette a szentírásról a tücsök életének maradékait, rendnek kell lenni motyogással, de nem mutatott megbánást, biciklire ült és elment dolgozni. Egy álmatlan denevér suhant be a képbe, fölkapta János élettelen testét, s ahogy repült el, hallatszott, ahogy ropog a foga alatt.
Seduxen
Sőt, a lépcsőházban ki volt állítva két levél, amelyet valami Orbán Viktor írt valamelyik lakóknak, de már senkinek sem kellett. Odaadtam azt is a sünnek. – Szuper. – Ordított föl, hogy csak úgy rezgett az alma a hátán. – Asszony, asszony, – kiabált még – milyen klafa alom-alapanyagot kaptunk. – Így szaladt vele el, de csak zsörtölődés hallatszott a kesztyűből, hogy: – Már megint idecipelsz minden szart? – Ezt mondta sünné, és vitának nem volt helye már.
Kampec dolores LXXV. – Bélaszattva
Miközben az élet elől menekülve kereste annak értelmét, le is győzte az. Futkároztak rajta a hangyák, az egyik tiszteletlen rigó a vödör pereméről a feje búbjára repült, és a tavasz első darazsa is ott csapongott az orra előtt. Ezt még tűrte, a teste viszont megtréfálta, ahogyan az egész fenségesen elzsibbadt, hogy már semmit sem érzett, és úgy dőlt el összegabalyodott tagokkal, mint egy zsák krumpli. Ott feküdt, és nem bírt felkelni.
Kampec dolores LXXIII. – Mindjárt
Mert a múlt már sehol nincs, csak Béla fejében, és a jövő sincs itt, így, ha fényképet csinál a mostról, akkor örökre benne marad. Így képzelte ezt Béla, de nem gondolta végig igazán, mert a fényképek is elsárgulnak és megfakulnak, sőt, olykor nem is azt mutatják, ami volt, hanem csak, ami lenni óhajtott.
Kampec dolores LXXII. – Fatutaj a folyamon
A rend helyreállott. S miközben a traktoristák, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a csorbult protkósok mamuszban, büszkén vagy járókerettel vonszolódva hangyasorként haladtak a kultúr felé, hogy ott rosszul szabott öltönyben dagadozó emberformájú lény sziszegje a fülükbe az újabb méregadagot, Béla csillagokról, göncölökről, mázsás boldogságokról mesélt a rigóknak olyan erővel, hogy még a macska is odaült közönségnek a vödör peremére, és még ő is elfeledkezett a vér ízéről.
Kampec dolores XLII. – Az időről
A Nap, besütött az ivóba végig cirógatta Béla arcát, amitől irdatlan haja és szakálla emberi formát öltött, és amikor az ereszről az első csepp olvadék is útjára indult, azonmód iramlott meg Béla csukott pillái alól is a könny, kifejezve a hálát, hogy túlélte ezt a nyolcezer éves utazást is.
Kampec dolores VII. – Tavasz és vihar
Két perc alatt olyan vízözön zúdult a falura, hogy Béla azt vélekedte magában, bárkát kéne ácsolnia befektetésként. Ezt előadta a kocsmárosnak is, aki röhögött. Megtehette, miközben törölgette a poharait, de nem sokáig. Amint elült az égi csoda, egy perc alatt telt meg a csehó embernépekkel. Bélának ez már nem volt a világa. Hazaindult, és úgy gondolta, napnyugtával visszajön. Addigra összesűrűsödnek a dolgok. Ez volt a reménye neki.
Az emberek megfagynak, ugye?
Másképp látják ezt némely emberek a lakótelepen, akik a fölösleges kiflit, kenyeret a kuka szélére akasztják egy nejlonban, és nem a madaraknak teszik ki. Ezek a szeretetcsomagok rendszerint el is tűnnek, mire a kukásautó szuszogva megérkezik, és akkor vagy néhány jól szituált honfitársunk csap le rá, mert nincsen kedve éhen dögölni, vagy az EMMI beépített embere tünteti el, és hordja a száraz serclit valami fedett sportlétesítménybe futballistát etetni a gyöpön. Más épeszű magyarázat nincsen.
Legutóbbi hozzászólások