De vajon ki zörget?

Özv. Kántásné ura két éve halt meg, és nagyon siratta őt. Gyerekük nem volt, és mégis, vagy tán éppen ezért úgy éldegéltek, mint valami gerlepár, netán romantikus elbeszélés sosemvolt alakjai. Illetlen, felhőtlen békében és boldogságban. A falakba a pipa, kávé és forró csokoládé illata mellett beleolvadt, mintegy beléivódott a szerelem, forró nyári estéken az csordogált és párolgott, teleken az csikorgott, és ősszel az lengett be az ablakon, át a függöny alatt köd álruhában.

Megállt az idő Isten két kiválasztottjának, de két éve kiderült, hogy a mindenható irgalma is véges. Vagy szándékai nem is őszinték, esetleg Kántásnéra bocsát próbát, hogy lássa, mire megy, ha megszorongatja az élet. Mindenesetre két hét alatt ment el az ura, úgy fogyott el, mint a gyertya, csak fájdalmaktól kipréselt káromkodásokkal, a pipa, kávé és forró csokoládé illata mellett megjelent a lakásban a gyógyszerek keserű szaga, ez ülte meg az urát, ahogy fakult a szeme, míg egy tavaszi napon, – két éve – elszállt belőle a lélek, ki, a függöny alatt.

Kántásné így maradt magára teljesen egyedül, kapta meg az Özv. előnevet, és szokatlan méltósággal viselte is. Nem töpörödött bele a bánatba, nem görbült meg tőle, nem sivalkodott és sírdogált minden jöttment vállain, sőt, olyan keménynek mutatkozott, hogy az utca kezdte kibeszélni. Hogy nem is szerette sohase az urát, többen már sejteni vélték, hogy csalta is, a szomszédja arra kezdett emlékezni egészen tisztán, hogy olykor – amikor az ura dolgozott – látott is besurranni hozzá valakit.

De csak Kántásné, immár az Özv. előnévvel, a plafonon át kémlelődő ura, a kifakult falak és a jóisten tudta, hogy mennyire siratta, hogyan rágcsálta a párnáját éjszaka forgolódva, miként gyújtott pipára, gőzölgetett kávét, hogy elvegye a gyógyszerek keserű illatát és a halál édeskés bűzét. Két évig viselte a gyászt, hogy ezért is kibeszélték, két évig járt talpig feketében, és két évet várt, hogy visszataláljon beléje az élet, de most is csak az ura unszolására enyhített a szorításon, aki a plafonon át kérlelte őt, hogy térjen észre.

A húsvétot jelölte ki önkényesen, hogy virágos otthonkát ölt megint, hogy ajtót tár a madarak szavára. Függönyt mosott, ablakot pucolt, hogy a szivárvány beférjen az üvegen át. Tojásokat festett és kalácsot sütött, sonkát főzött, sőt, kétszázas érméket rakosgatott félre, ha jönnek a locsolók ismeretlen kölkek formájában, akkor legyen mit adni nekik. Régen is így volt, és nem volt oka feltételezni, hogy megváltozott a világ, amíg ő a gyász miatt kizárta magából azt.

Így jött el a hétfő, és úgy érkezett meg a reggel, hogy Özv. Kántásné két év óta először sírdogálás nélkül aludt, mert nem kereste az ura szemét a plafonon. Sőt, úgy ébredt, hogy a lába átlógott a széles ágy másik oldalára, az ura kihűlt helyére, és nem fájt neki, lefőtt a kávé és már nem két csészét készített neki, mindközönségesen Özv. Kántásné a száműzetés után készen állott arra, hogy szembe nézzen a világ ostobaságával, belesimuljon mintegy a konformitás langymelegébe.

Ennek jegyében rendezgette el a konyhaasztalon a hímes és csokitojásokat, zörgette otthonkája zsebében a kétszázasokat, és úgy állt ott a kockaköveken, mint romantikus regényhős a bűnös város felett, hogy akkor ők most meg fognak küzdeni egymással. Így telt közben az idő kérlelhetetlenül, Özv. Kántásné azonban csupán a locsolókat várta, hogy segítségükkel értse meg újra a rigók szavát, és újra elhitesse magával, hogy értelme van annak, aminek amúgy nincsen.

A locsolóknak azonban nem akarózott jönni. Így potyogtak ki a vekkerből a percek és az órák, és Özv. Kántásné már föladta volna a várakozást, amikor úgy, olyan hangon szólalt meg a csöngő, mint a végítélet, és mégis ettől költöztek virágok az özvegy szívébe. Tojást vett magához, így nyitott ajtót, de nem maszatos képű gyerekek álltak ott bambán vigyorogva, hanem két éltes alak, és nem kölni volt náluk, hanem papírok, hogy Özv. Kántásné írná alá a hét pontot.

Nem szólt semmit az özvegy, csak ujját emelte fel várakozásra szólítón, benyúlt az ajtó mögötti tartóba, elővette az ura fanyelű esernyőjét, majd sietség, indulat és további hangok nélkül kezdte darabokra törni az aláírásgyűjtők hátán, hogy alig is bírtak elmenekülni. Épp, hogy szuszogott, amikor eliszkoltak vinnyogva, s amikor a szomszédok kitódultak, hol van disznóölés kíváncsisággal, látták az egyoldalú küzdelmet, és megállapították, hogy Özv. Kántásnénak a gyász elvette az eszét.

Ő viszont azt tapasztalta, soha jobban nem érezte magát, karjai acélosak voltak, mint negyven éve, és az ura is elégedetten kacsintott a plafonon. A rigók is annyira rázendítettek, mintha muszáj volna nekik énekelni, olyan tavasz lett, hogy ihaj, csak az esernyőt sajnálta az özvegy, de azzal nyugtatta magát, van még egypár az ajtó mögött, és most már valóban igazi regényhősként állt a kockaköveken, hogy megküzd a világgal, amely ott morajlott alatta. És meg is nőtt hirtelen, de ez nem egészen biztos.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!