Kampec dolores LXXV. – Bélaszattva

Béla olyan kitartóan várta a tavaszt, hogy az meg is érkezett. Nem lopakodott a kertek alján vagy bújt elő a fa odvából, hanem egy darabban lezuhant az égből. A rigók, akik fejükön hókalappal üldögéltek megadóan a vödrük peremén, egy szempillantás alatt lettek olyanok, mintha zuhany alól léptek volna elő. Rájuk olvadt a nagy fehérség, ahogyan lehetett hallani a sercegést is, amint a föld alá tolakodó víz súrlódik a napvilágra igyekvő friss fűszálakkal.

A patkánynak ez már sok volt, ez a földöntúli fény, és nem azért, mert nem akarta volna látni Isten reá meredő háromszög-tekintetét, hanem, mert bántotta a szemét, és előjött az allergiája is. Visszamenekült hát a pincébe, a macska pedig csajok után kajtatott a tetőn – elfeledve a nyüves udvart, ahol gyilkosból egy kicsit emberré is változott -, mert mindent legyőzött a hormonok megállíthatatlan zubogása, és úgy vernyogott, hogy elnyomta a műanyagdömperesek zaját is, ami viszont azt mutatta, hogy a falu is felébredt.

De még mennyire. A fogatlanok, akik a dunna alatt reszketve várták, hogy túléljék a telet, megmenekülve a mindent megszépítő fagyhaláltól, délcegen bicegtek a botjaikkal, és a duplagyűrűsök, ó, a duplagyűrűsök is odahagyták az állukon csomózott kendőket, kacér, virágmintás otthonkájuk lobogott a friss szélben, amely a bánatos szemű fiatalasszonyok sóhajtásait cipelte fokhagymaszaggal elegyest. A bádogbános pedig úgy kongatta a harangját, mintha a tatár állna a falu határában, aztán kiderült, azt is hiszi.

Ezt prédikálta a miséken, és a báva közönség, aki Istennel akart randevúzni a dohos falak között, párttaggyűlést kapott vigasz helyett, és a malacszemekben megjelent a bizonytalan félelem, amitől a bádogbános elégedetten csettintett. Egyébként is ellepték a falut ilyen különös, öltönyös emberek, és olyan dolgokról meséltek a báva népeknek, amikről azoknak fogalma sem volt, de egy kósza este, amikor az egyik olajos hajú a szénrakodás kormával az arcán indult a kocsmába, hogy kiengesztelje a testét, nem jutott el a megmentő fröccséig.

Az ivó előtt, a nagyságos Szentháromság szobor tövében törték be a fejét, félelemtől reszkető kézzel ugyan, de alaposan. Aztán köréje gyűltek szelíden, és nézték, hogy ez nem is olyan allahista, hanem a Józsi, jé, tényleg, az Ödön bácsi fia. – Mér’ nem szólt. – Ennyi volt az oppardon, de látszott, hogy az összes teljesen megzakkant. Minél több gyűlés volt a kultúrban, a bádogbános minél többet ájtatoskodott a szószéken, ezeknek a szeme úgy lett egyre véresebb és üresebb, a fülükön keresztül pedig fütyült a huzat.

Béla csak nézte ezt az egészet szenvtelenül, újra rájött, hogy egyáltalán nem való erre a világra, és érezte a menekülés bizsergését is a lábában, ami még nagyon régen buszra ültette, hogy meg se álljon a város bűnös forgatagáig, ahol nem volt pállott ugyan a levegő, ezzel szemben vér-, és puskapor szaga volt. Ezért ült itt a kocsma udvarán azóta is, meg a jól bejáratott székén, ahol néha előadott valamit, hogy ne legyen ott se, elemelkedett a székéről, és mozivászonná változtatta a légyszaros falat, hogy azon nézze élete filmjét.

Ezek a mutatványok azonban csak a vodkával lefojtott fröccsök illékony tüneményei voltak, de most annyira csatatérré vált a falu meg az egész világ, hogy komoly, kézzel írott menekvést kellett celebrálnia, hogy lerázza magáról azt a szart, ami most épp virág helyett csöpögött az égből. Tehát komolyan el akart merülni a lelke legsötétebb mélyére, hogy megtaláljon ott valamit, amitől nem kell visszajönnie, és elnyugodhat az a zizgés, amely a falakból, a templom tornyából és mindenhonnan kísértett, hogy csak úgy vibrált tőle az égbolt, és a rigók is csak fészkalódtak, de nem tudták, miért.

Béla tehát nagyon komoly képpel lótuszülésbe merevedett a cseresznyefa tövében, hogy csak úgy nyögött a sajgó térde meg dereka miatt, és fennhangon elmondta a bódhiszattva fogadalmat: – „A szenvedő lények számtalanok,/ fogadom, hogy mindnek segítségére leszek./ A szenvedélyek kötelékei sokfélék,/ fogadom, hogy mindtől megszabadulok./ A tanítások sokrétűek,/ fogadom, hogy mindet megismerem./ A Út a teljesség elérése,/ fogadom, hogy végigjárom.” – A rigók elámultak, de még a fröccsök ura is csak nézett, mi lesz itt, milyen varázslat, de nem történt semmi.

Ücsörgött Béla a fa tövében, és látni akarta az egészet. De csak a poros utca képe jelent meg a lehunyt szemű házakkal, és abban volt suttyó kölök, pattanásos suhanc és csalódott felnőtt. De minden egyszerre történt, mint a hagyma héja, úgy tolongott ott az egész élete, hangokkal, dalokkal és mennydörgéssel, de akármi zajlott, bágyadtan sütött a nap mindig, szállt a por, és az utca üresen ásított örökké, hogy csak úgy dőlt belőle a végtelen magány, miközben állt az idő. Ekkor döbbent rá arra, hogy ez a halál, ami nem rémisztő, de nem is kívánatos, mert nincsen benne semmi.

Nézte, csak nézte a fröccsök ura a barátját, aki hősiesen ücsörgött hunyt szemmel, utazgatott magában borostás arccal és zilált hajjal, és sehogyan sem akart kiülni az arcára a megvilágosodott mindenen túli nyugalma. Szúrt a térde, a langymelegben életre kelt hangyák futkároztak rajta, megakadályozva, hogy megtudja, miért? Rájött, hogy istenné válni nagyon macerás foglalatosság, és nem is lehet. Csak az idő képes rá, a megszépítő messzeség, amely dogmákba rendezi a babonákat, meg képeket rajzol, hogy legyen kinek megalázkodni, Béla azonban nem bírta kivárni, hogy szobor legyen belőle.

Miközben az élet elől menekülve kereste annak értelmét, le is győzte az. Futkároztak rajta a hangyák, az egyik tiszteletlen rigó a vödör pereméről a feje búbjára repült, és a tavasz első darazsa is ott csapongott az orra előtt. Ezt még tűrte, a teste viszont megtréfálta, ahogyan az egész fenségesen elzsibbadt, hogy már semmit sem érzett, és úgy dőlt el összegabalyodott tagokkal, mint egy zsák krumpli. Ott feküdt, és nem bírt felkelni. A fröccsök urának kellett kicsomagolni őt szorultságából, és mégsem esett csorba a méltóságán, mert rögtön mesélni kezdett a halál mibenlétéről, amit megtapasztalt.

– Tényleg? – kérdezte a kocsmáros –Tényleg? Két percet ücsörögtél ott összesen. – Béla azonban nem jött zavarba, rátért az idő különös, kettős természetéről szóló előadására, a fröccsök ura pedig megadóan támogatta el a székig, és olyan lágysággal keverte és sprickolta a fröccsét, amitől maga is meglepődött, de nem nagyon. Rájött, hogy most vette észre csak, mennyire öreg.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!