Kampec dolores LXXIII. – Mindjárt

Csalódnia kellett aztán Bélának, hiszen még alig is mondott fel kétkötetnyi verset abból a százból, ami valamikor megragadt a fejében, de a közönség figyelme máris kalandozni kezdett. A rigók tátogatták a csőrüket, titkolni óhajtván ásítozásukat, de rosszul, mert nem voltak elég romlottak hozzá. A macska pedig, aki átmenetileg belemerevedett a szavak hatalmába, már érdekesen forgatta a fejét, és kezdett olyanná válni a szeme, mint egy éhes oroszlánnak. Béla meg, hogy elkerülje az újabb gyilkosságot, elhallgatott, amitől árnyékba borult a kert, és megzörrentek az ágak.

Ekkor jött rá arra, hogy korai volt az öröme, hiszen a télből, amelynek hosszát önkényesen szabta meg százhúsz napban, még mindig van hátra tizennyolcszor huszonnégy óra, sőt, arra sem volt semmi garancia, hogyha tényleg beköszönt a március, azonnal nekilátnak dongani a bogarak a fű között. Hiszen arra is emlékezett, hogy pár éve már épp készült rövidnadrágba bújni, hogy októberig le se vegye azt, amikor mindent elborított a hó, és valami ismeretlen távolból kapott sms-t, hogy üljön át másik autóba, holott egy sem volt neki.

De nem ekkor tanulta meg, hogy a tavasz nem akkor jön el, amikor Béla óhajtja, és előírja neki, hanem, amikor az ő úri kedve tartja. Emlékezett egy ötven évvel ezelőtti áprilisra, amikor olyan hóvihar kerekedett két perc alatt, hogy kutyaszánok buktak föl a mélyből igézve őt, hogy üljön rájuk, és együtt fedezzék fel a coca kólát hörbölő jegesmedvék világát. De aztán el is porladtak, mert nem a hó győzött, hanem az aranyeső, amelynek úgy pattantak szét a rügyei, mint valami rossz buborékok, hogy a friss szirmok záporozása váltsa fel a fehér, kavargó tébolyt.

Már régen megtanulta, hogy kár siettetnie az időt, amely szintén úgy telik, ahogyan csak akar, mert kiszámíthatatlan egy alak. Míg fénysebességnél lelassul, amit volt szerencséje tapasztalni züllött éjszakákon, Béla ideje telvén pedig egyre csak gyorsul, s míg azon van, hogy tavaszért imádkozik, csak oldalra néz, és máris sárgán hullanak a levelek, de mire a földre érnek, már bimbózik alattuk a gyöngyvirág. Így rakódnak egymásra az évek, mint a guano, és tenni ellene semmit nem lehet, csak megállítani, kimerevíteni belőle egy pillanatot, ami maga az élet.

Mert a múlt már sehol nincs, csak Béla fejében, és a jövő sincs itt, így, ha fényképet csinál a mostról, akkor örökre benne marad. Így képzelte ezt Béla, de nem gondolta végig igazán, mert a fényképek is elsárgulnak és megfakulnak, sőt, olykor nem is azt mutatják, ami volt, hanem csak, ami lenni óhajtott. Most is rögzíteni kívánta az ihletett pillanatot, ahogyan Ferencként a madarakat megigézi, de mire végzett volna vele, a macska már ott sem volt a háládatlan, és kezdhette elölről az egész cirkuszt.

Ebbe bele lehet fáradni egy idő után, és az ember azon kapja magát, hogy az örökös ifjúság italát kevergetve megfájdul a bütyke, a térde, meg a válla. Egyszerűen mindene sajog, miközben fehér szakálla nő, és aztán rájön arra is, hogy a tavaszt nem azért óhajtja, mert hiányzik neki a kikelet, hanem, mert megszűnik a vész, a lehetőség, hogy valami jeges pocsolyán megcsúszva töri cafatokra magát, seggre ül dicstelenül, és szégyenszemre ebben a pozitúrában kell rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul megöregedett, és ez így egyben nem valami biztató jövőkép, valljuk be.

Ezt, hogy a hasraesés veszélye miatt menekül a téltől, bár eddig is tudta, de mégis most vált bizonysággá, és mégsem volt annyira rossz, mint amennyire várni lehetett volna. Elsősorban is azért, mert arra is rájött egyben, hogy már régóta ebben él, csak nem mondta ki. Mert nemcsak a dicstelen totyogás volt a sajátja már évek óta, hanem a teste minden szegletét megülő fájdalom is, és milyen örömöket nyújtott már egy fehér pirula, ahogyan bevette, és érezhette, ahogyan a kín kúszik ki belőle, tekereg elő az ujjai végein meg a feje búbján, hogy másban verjen tanyát, és, ha nincs a közelben tükör, akkor szívtipró kamasz lesz újra.

Igaz, a rigókat egyáltalán nem érdekelte, hogy ő miket képzelődik magáról, önmagáért szerették, mondhatni, amit azzal mutattak ki, hogy ugyanúgy szartak a fejére, mintha húsz éves lett volna. Semmi előítélet nem volt bennük, és most, hogy Béla minderre rádöbbent, hogy vén szaros vált belőle, mégsem érdekelte, mert öreg csak a mások szemében lehetett, emberekkel meg már régen nem foglalkozott, a fröccsök ura meg nem számított, mert mért számított volna. És a tavasz is kegyes volt hozzá, mert úgy döntött, hogy még nem jön. Szempillantás alatt kezdett ugyanis zuhogni a hó, mint a régi áprilison, bizonyítva, hogy az idő visszafelé is tud telni, ha az ember nagyon akarja. Azt nyugtázta tehát elégedetten, hogy a tavasz nincs itt még, csak mindjárt, és így jó volt, nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!