Milyen szar lehet úgy élni, hogy az embert csak otthon, a legszűkebb család szereti úgy-ahogy, s amint kihúzza lábát a spájzból, legott szembejöhet vele egy tábla az utcán, amely szépen arra kéri, hogy takarodjon a jó francba, és más, simicskai eposzi jelzők is állanak rajta. Nem egy habostorta mindez, érthető hát, ha azok, akik azért kapják a pénzüket, hogy a didergő királyt megtartsák álomvilágában, őt magát legföljebb az előszobáig engedik, tovább egy tapodtat sem. Ilyen előszoba volt a múzeum környéke egy napja, és azok a hívek, akik kordonon belülre jutottak a többszörösen is megalázott ünnepen, egészen sajátságos élményt kaptak egy világról, amely sehol máshol nem létezik, csakis a koronás főben. Mert mélységes mély a zOrbán kútja.
Sok mindent megtudhattunk erről a delíres világról az újdonsült televíziónak köszönhetően, amely arra azért ügyelt, hogy akkor ne borítsa éjfekete sötétség a képernyőt, amikor a fenséges agy menése történt épp, és még a nevét is hibátlanul írták, de nem fölébe. Nem járt ily szerencsésen a kollégista cimbora, akiből egy bötű híján varázsoltak majdnem újkori Csermaneket az ‘Ádár János fölirattal, Freud a tenyerét dörzsölgette volna a Kunigunda utcában nagy jókedvében, az hétszentség. És bár ez a nemzeti hírcsatorna is megérne egy röpke dolgozatot, maga a múzeum előtti pröformansz vitte a pálmát. Az is nemzeti volt, olyannyira, hogy a szerencsétlen magyar nép gerincét holmi görbe uborkával vetette össze ez az utolérhetetlen elme.
Utalva arra, hogy ez utóbbi egyenes, mint a Toldi petrencéje. (Akkor nem az övé.) Ő ezzel a bonmot-val kívánt üzenni mostanság legfőbb ellenjének, az Uniónak úgy, hogy a hívek is értsék alant. És értették, helyeslőn visongtak ezen a kiismerhetetlenül briliáns agyon, a neuronjain neki. Ezt a félelmet verték beléjük már tíz évvel ezelőtt is, csökött agyak a csökött agyakba, hogy a háztájiban megtermelt szaros uborkájukat basztatja majd Európa, mert túlzottan görbe. Akkor ennyit tudtak az Unióról, és úgy is maradtak, nem csoda, hogy nem akarnak gyarmat lenni. Egymásra találtak ők nagyon ezen a tavaszi napon, amely amúgy valami március 15-ről szólt volna. És megengedem, esett is néhány utalás valami hajdani forrongásról, de csak oly mértékig, hogy ez a mi fénylő csillagunk üzengethessen. Ezt teszi már jó ideje. Tusványosról hazafelé, innen meg a nagy vizen túlra.
Előtte még fejet hajtott török tezsvíreink előtt, akik befogadták a menekülteket tenger mormolását hallgatni. Igaz, ez kicsit távolabb van az időben, mint a kokárda kora, de kicsire nem adunk ugye. A fő csapást azarohadtamerika kapta, mert megtudhattuk, hogy amikor Kossuth apánk tiszteletét tette náluk, akkor ottan még rabszolgaság volt. És ezek tartanak nekünk előadást szabadságról meg demokráciáról, mondotta fénylő csillagunk. E ponton pedig elnyújtott orgazmusok hangjai törtek elő a rostált tömegből. Mielőtt vezérünk visszatért volna a spájzba, még megengedte, hogy egynéhány elalélt bérmálkozó megérintse a kezét magát. Ezektuána távozott. És nem volt módja megnézni a nyolcvamilliárdos tévéjében, hogy azok a fülek, akiknek ő nem száj, mily népesen vonultak utcára francba kívánni őt. Sőt, azt sem láthatta ezen a csodaadón, miközben görbe ubiját majszolta, hogy már ott, az előszobában is alig volt biztonságban. Nem vetítették le neki a kalamajkát, ami agymenését megelőzve történt a parkban Isten nevében.
Vélemény, hozzászólás?