Nyílnak a nemzeti pitypangok

dada 4Azt írja az újság, hogy az MTVA elnevezésű bolhacirkusz februárban kipöngetett pár millió forintot, hogy az amúgy is közpénzzabáló mókusoknak még több mogyoró jusson. Cserébe nem kell egyebet tenniük, mint eladni a lelküket, és a rendszer dicséretét zengeni blog formátumban, amely föladat fogós és ravasz, mivelhogy elég sok akadályba ütközik. Szarról papolni a manna dicséretét nem ötödikes fogalmazási kihívás, kell hozzá némi képesség a transzcendensre. Ámde a megkábult hívés meglehetős mélységes odvaiba beleájultak megoldják a problémát, Ágoston is bevallotta annak idején, hogy hiszi, mert képtelenség, és ezzel részéről le is zárult a kételkedés korszaka.

Bizonyosan így vannak ezzel a mindenféle államtitkárok, hű polgármesterek, etc., akik amúgy is bő – mitőlünk származó – havi apanázsuk mellé még azért is kapnak pár százezer aprót, hogy imába foglalják a ganajt. Ha arra is volna némi kis közforrás, legott előtörne belőlük az alanyi költő, és zengenék jambusokban Viktor pajtás hős tetteit, aki csak nééépééének él. Illetve kerülnék a nyugatias metrumot, helyette hangsúlyos magyarosban nyomnák, ehhez azonban el kéne végezni a közmunkások számára kiírt „Ismerjük meg a versformákat!“ elnevezésű kurzust, de ez sem jelentene gondot. Egy kis pénz nem akadály, ez az apróhirdetési sablon már régóta közkeletű itt minálunk uralkodói körökben.

Már ahol. Tegyük hozzá sebesen, hiszen ezt én például mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, úgymond a magam örömére klimpírozom, akárha örökös kommunista szombat volna. S mivelhogy a mi szeles vidékünkön még nem nyílt ki a pitypang, nem azt írom meg, bármennyire is buzdítana erre korunk giccsügyi felelőse, Kerényi úr. Gondolta volna a fene egy héttel ezelőtt, hogy máma még jól fog esni a fűtés. És bizonyára a diákokat óvják a felfázástól a váci madáchos tanárok is, akik beintettek az őket barátilag noszogató KLIK(K?)-nek, és kijelentették: egy lófaszt mama, nem mennek a gyerekek klakérozni vasárnap. Ezzel – bár ozsonna is járt volna a foglalatossággal meg ingyenbusz – bizonyították, hogy azért mégsem lehet mindenkit kilóra fölvásárolni, ez egyelőre még nem az a piac. A piac, ja.

dada 5Épp azon a napon kőne felhőtlenül örömködni, amikor az ünneplők esetleg csak kokárdát zabálhatnának hazai főzésű kisüstivel, lévén bót az nem lesz nyitva. De nem minden a parizer. Szellemiekkel is élni kell, illetve csak azzal kell élni. Így vélte ezt nemlétező honvédő seregeink ura, a szintén a szeles vidékről elszármazott miniszter, amikor meghirdette a nagy közös szavalást, amelyre negyvenezren jelentkeztek szerte e hazában. Állítólag. Úgy tűnik, ennyi honfitársunk még nem áll a madáchosok erkölcsi magaslatán, és önként – netán CBA-s körlevéllel megtámogatva, ha már nincs nyitva a pláza, akkó szavajjá bazmeg – nemzeti dalra fakad délután háromkor. Ők biztosan bekerülnek a közszolga híradóba, még csak az arcukat sem takarják ki, ilyképp az ünnepi estén ki fog derülni az idő sajátos természete, jelesül, hogy körben forog. Kereke most épp a boldog hetvenes éveknél tart kis módosulással. Önök kérték, mondják a versmondó népek, mi teljesítjük. A műsor végén szobor forog, elszánt tekintetű férfi és nő, kezükben sarló és kalapács, így tekintenek a jövőbe. Snitt, bevégeztetett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!