„A népnyelv erőteljes kifejezéseit és a népi elégtétel bevett módszereit kerülnie kell a miniszterelnöknek, de kedvem lenne hozzá és igény is volna rá. Mindennek rendelt ideje van, az elégtételnek is.” Ím ígyen bukott ki sokadjára az egyszerűség vezénylő csillagunkból, amikor egy kérdés firtatta besúgói mivoltát. Kitetszik: ahogy korosodik, mind gyakrabban fordul múltjához, mereng az avas szagú parasztudvarok romantikáján, és felrémlenek benne a falusi búcsúk lélekemelő népi elégtételvevő módjai vasvellával a budi tövében. Ezt cselekedné, de köti a klub, ahová beengedték ugyan, úgy-ahogy késsel-villával enni is megtanult, mint ezt büszkén jelentette ki nem is egyszer, legszívesebben azonban beleböfögne a mikrofonba.
Valami talmi hímsovinizmust kalapálhatott belé az apja annak idején, ilyképp a nép egyszerű gyermeke ő. Ebből is kitetszik, hogy az ifjúkori liberalizmus csak álca volt, lázadás a nadrágszíjas nevelés ellen, amelyet, amikor már nem kellett tartani a szülői adjusztálásoktól, egy mozdulattal dobott a sutba. Nem illiberális ő, hanem egy parancsuralmi rendszerhez szokott manus, akinek egyetlen baja az volt csupán – mint azt be is vallotta -, hogy nem a kezében volt a pálca. Ezt megkaparintva ült bele az otthon kapott mintába. Addig ezzel nem is volna baj, amíg szerencsétlen, elnyűtt Anikó ennek a szenvedője, meg az Afrikába menekülő fiúgyermek – akiket persze sajnálunk -, egy országot ilyen alapvetésből irányítani azonban nem sok jóra vezet az álmoskönyvek szerint.
Ha innen vizsgáljuk ezt az elfuserált lelket, sok mindenre magyarázatot lelünk. Vonzódik a katonasághoz: másképpen szemléli a világot, aki volt már mundérban. Így véli, és szíve szerint egyetlen intéssel soroztatna be minden tetves bölcsészt. Nem lehet véletlen az sem, hogy munkának csak a kétkezit tartja, holott maga ilyet sohasem végzett. Ehhez társul a futball indokolatlan imádatán túl a testi nevelés kultusza, a család misztifikálása, és az erkölcsi – amely egyet jelent számára a vallásival – nevelés szorgalmazása. Ez így együtt sajátságos, és valljuk be, meglehetősen elborzasztó képet mutat a kultúra elsorvasztásával egyetemben. A gőzös massza, amely ilyen ideákat böfög, már nem is a kádári korra hajaz, mintájához hátrébb kell lépni az időben, és meg is kapjuk a mai Kossuth térben a feleletet.
A Horthy korszak nem önmagáért éled újjá, hanem mert ez a zsinórmérték a lelkében. Ott van otthon. A gyerekkorban megtapasztalt rendet keresi a világban, a ma káosza rettenti, a múltba menekül. Meg keletre, ahol patriarchális viszonyok uralkodnak, férfias ájer. Goodfriendet is kihívta volna szíve szerint a kocsma udvarára – legyen férfi!, ugye -, elnézi a vakkomondoros ámokfutásokat, meg a most épp ellene lázadó valahai államtitkárának nőalázó beszólásait. Egyenes volt ez a szellemi kibontakozás a kolbásztöltésen át a pálinkázásig, most látni, hogy mindezek nem piár fogások voltak, hanem lelkének rejtett bugyrai nyilvánultak meg általuk. Nyitott könyv ez a visszamaradott ember, és lapjain látszik leglényege, hogy nem egyéb, mint a falu bikája, elfuserált bandavezér, aki nem felejt. Repesve várjuk, mikor jön el az emlegetett elégtétel ideje, és mi módon, osztrák nyugdíjas vagy más képében. Nem lennénk akkor Simicska helyében, a bandavezérek nem hagynak megtorlatlanul semmit ugyanis.
Vélemény, hozzászólás?