„Buncili, kuccs!” Ezekkel a fonémákkal – így, nyelvészileg kell illetnünk a szókezdeményeket, ha már önmagában való értelmük nincsen – próbált meg nagyanyám jó kedvre deríteni úgy ötéves koromban, mímelve az eltűnés és hirtelen felbukkanás kacagtató örömét, de semmire sem ment vele. Mi a jó francot akar? Tettem volna fel a keresetlen kérdést, ha rendelkeztem volna az érettebbek bimbózó cinizmusával, amikor olyan produkcióval próbált a szívemre hatni, amely abban az életkorban lett volna hatásos, amikor szuszogva téptem kezeslábasomban a szaloncukrot kerek szemekkel.
Fél éves lehettem a megsárgult kép tanúsága és a legendárium szerint, akkor senki nem kuccsolt, később meg értelmét veszítette az egész, de legalább a nagymama jól érezte magát. Így az öt évesek minden bölcsességével nyugtáztam az igyekezetet, kuccsban maradtam, és mindenkinek jó volt. Most meg, fél évszázad téli álmából felriadva azon veszem észre magam, hogy már megint kuccsolnak. De nem csak nekem, hanem egy egész megvezetett nemzetnek – hogy stílszerűek legyünk -, és nem a nagyi akkor még fiatalos arca villan elő a koszlott dunyha mögül, hanem az ország első emberének szétesett képe les egy fenyőfa ágai között. Mi a jó francot akar? Teszem fel a keresetlen kérdést, mert már rendelkezem nem is a tíz évesek bimbózó, hanem a vénülő ember minden jól megérdemelt cinizmusával.
Hát mi mást akarna ez a szerencsétlen ezzel a képpel, mint a meg nem szerzett, de máris elveszni kezdő királyságot népszerűsíteni. Annyit ért az internet világához, hogy arra adót kivetni volna jó, meg ezen kívül képeket lehet küldözgetni vele szerte az Univerzumba. Ő ebbe merevedett bele, ennyit tud. Van egy másik kép tavalyról, amikor még a legkisebb hercegnővel fotózkodott a hívek számára. Ezen jól kivehetően bizakodva tekint a jövőbe, teljes alakos képet készíttetett az udvari fotográfussal, mára meg csak a feje maradt vizenyős tekintettel, a lyányka eltűnt. A diktátorok végül egyedül maradnak, ez a sorsuk.
A második, idei kép magányt és gyanakvást mutat. Főhősünk fa mögé rejtezik, onnan szemléli az egyre inkább ellenségessé váló világot, a spontaneitás oda. Ez nem pillantás, nem egy kimerevített pillanat, hosszú, méla les inkább. Látszik rajta, hogy túl van minden rosszon, mégis az agyunkba óhajt férkőzni, látlak, üzeni karácsonyi jókívánság álcájába oltva, rajta gombolatlan fehér ing. Mintha most öltözött volna ünneplősbe a ganajozás, a disznóölés és kolbásztöltés után, amelyet saját főzésű kerítésszaggatóval öblített volna le. Végül is ez a kép illik a munkaalapú társadalom ideájához, ami zavaros fejében megfogant. Az idei kép tán azért ilyen megbújós, hogy ne kelljen jól láthatóan gumicsizmát is húznia, amely lábbeli elengedhetetlen kelléke a nép egyszerű gyermekének, hiába van neki saját stadionja.
Bizalmat akarna ébreszteni maga iránt, mint Adolf, ő is az ucca és a föld gyermekeként mutatkozik, aki a népének él, benne és általa, és bár ne tenné. Elementáris erővel küldték el a jó francba a kommentelők, ami jelzi, nagyot fordult a világ. Míg egy éve az akkor bevett fásultság bizonyítékaként egy árva hozzászólást sem kapott a karácsonyi üdvözletnek szánt fotó, ez a mostani elhozta az átkok sokaságát. Sic transit gloria mundi, hogy okosak legyünk, és azt óhajtjuk kivívott megvilágosodásunk után, hogy ne kívánjon ez az ember nekünk semmit. Jobb lesz, ha szépen elfelejtjük egymást, semmi Buncili, kuccs meg pláne nem, ez a mindenkori nagymamák kiváltsága.
Vélemény, hozzászólás?