“Buncili, kuccs!”

„Buncili, kuccs!” Ezekkel a fonémákkal – így, nyelvészileg kell illetnünk a szókezdeményeket, ha már önmagában való értelmük nincsen – próbált meg nagyanyám jó kedvre deríteni úgy ötéves koromban, mímelve az eltűnés és hirtelen felbukkanás kacagtató örömét, de semmire sem ment vele. Mi a jó francot akar? Tettem volna fel a keresetlen kérdést, ha rendelkeztem volna az érettebbek bimbózó cinizmusával, amikor olyan produkcióval próbált a szívemre hatni, amely abban az életkorban lett volna hatásos, amikor szuszogva téptem kezeslábasomban a szaloncukrot kerek szemekkel.

Fél éves lehettem a megsárgult kép tanúsága és a legendárium szerint, akkor senki nem kuccsolt, később meg értelmét veszítette az egész, de legalább a nagymama jól érezte magát. Így az öt évesek minden bölcsességével nyugtáztam az igyekezetet, kuccsban maradtam, és mindenkinek jó volt. Most meg, fél évszázad téli álmából felriadva azon veszem észre magam, hogy már megint kuccsolnak. De nem csak nekem, hanem egy egész megvezetett nemzetnek – hogy stílszerűek legyünk -, és nem a nagyi akkor még fiatalos arca villan elő a koszlott dunyha mögül, hanem az ország első emberének szétesett képe les egy fenyőfa ágai között. Mi a jó francot akar? Teszem fel a keresetlen kérdést, mert már rendelkezem nem is a tíz évesek bimbózó, hanem a vénülő ember minden jól megérdemelt cinizmusával.

20131225orban-viktor-karacsonyfat-diszit-miniszterelnok2

Hát mi mást akarna ez a szerencsétlen ezzel a képpel, mint a meg nem szerzett, de máris elveszni kezdő királyságot népszerűsíteni. Annyit ért az internet világához, hogy arra adót kivetni volna jó, meg ezen kívül képeket lehet küldözgetni vele szerte az Univerzumba. Ő ebbe merevedett bele, ennyit tud. Van egy másik kép tavalyról, amikor még a legkisebb hercegnővel fotózkodott a hívek számára. Ezen jól kivehetően bizakodva tekint a jövőbe, teljes alakos képet készíttetett az udvari fotográfussal, mára meg csak a feje maradt vizenyős tekintettel, a lyányka eltűnt. A diktátorok végül egyedül maradnak, ez a sorsuk.

A második, idei kép magányt és gyanakvást mutat. Főhősünk fa mögé rejtezik, onnan szemléli az egyre inkább ellenségessé váló világot, a spontaneitás oda. Ez nem pillantás, nem egy kimerevített pillanat, hosszú, méla les inkább. Látszik rajta, hogy túl van minden rosszon, mégis az agyunkba óhajt férkőzni, látlak, üzeni karácsonyi jókívánság álcájába oltva, rajta gombolatlan fehér ing. Mintha most öltözött volna ünneplősbe a ganajozás, a disznóölés és kolbásztöltés után, amelyet saját főzésű kerítésszaggatóval öblített volna le. Végül is ez a kép illik a munkaalapú társadalom ideájához, ami zavaros fejében megfogant. Az idei kép tán azért ilyen megbújós, hogy ne kelljen jól láthatóan gumicsizmát is húznia, amely lábbeli elengedhetetlen kelléke a nép egyszerű gyermekének, hiába van neki saját stadionja.

orban_viktor_karacsony

Bizalmat akarna ébreszteni maga iránt, mint Adolf, ő is az ucca és a föld gyermekeként mutatkozik, aki a népének él, benne és általa, és bár ne tenné. Elementáris erővel küldték el a jó francba a kommentelők, ami jelzi, nagyot fordult a világ. Míg egy éve az akkor bevett fásultság bizonyítékaként egy árva hozzászólást sem kapott a karácsonyi üdvözletnek szánt fotó, ez a mostani elhozta az átkok sokaságát. Sic transit gloria mundi, hogy okosak legyünk, és azt óhajtjuk kivívott megvilágosodásunk után, hogy ne kívánjon ez az ember nekünk semmit. Jobb lesz, ha szépen elfelejtjük egymást, semmi Buncili, kuccs meg pláne nem, ez a mindenkori nagymamák kiváltsága.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!