A grúziai parti

Az izraeli háború harmadik napján Szijjártó külügyes drámai hangú videóval szórakoztatta (rémisztgete) a mimagyarokat a kimenekítési hadműveletekről, amelyek folyamatban vannak, de rohadtul titkosak. Szijjártó azt mond, amit akar, a mimagyarok pedig azt szopnak be, amit elébük raknak. Most éppen ezt, hogy kormányunk legfőbb gondja abban a pillanatban a háborús övezetben rekedt honfitársak kimentése, amihöz viszont – mint kiderült – nem állt rendelkezésre szállító készség. Ez pedig repülő volna, mert Izraelből hazabiciklizni bajos.

Röpcsi azonban épp azokban az órákban, amikor a videóban Szijjártó olyan hangosan visítozott, nem állt rendelkezésre, mert a honvédségi nem is kormánygépeknek – amelyek vásárlásakor pont az ilyen helyzeteket hozták fel indokként – más dolga akadt. Grúziába vitték Orbánt és b. nejét vacsorázni, illetve az egész sleppet, amit kormánynak neveznek. Tulajdonképpen kihelyezett kormányülést tartottak Sztálin szülőhazájában, a három röpcsi pedig velük sürgött és forgott, míg Szijjártó a videóban hisztizett. Ennyit a fontossági sorrendekről.

Hogy vérlázító-e vagy sem a veszélyben lévő magyarokat ilyen látványosan leszarni, azt mindenki döntse el maga, van, akinek ez bizonyára megfelel, sőt, szimpatikus is. Mint amiképp szintén melengetheti a szolgai lelkeket, ha Orbán vacsorájáról nézhetnek videót, amit Tbilisziben a Bioli Hall étteremben fogyasztott el a grúz elnöki pár és Lévai Anikó társaságában, miközben szólt a kellemes jazz. Ennek az egésznek nagyon rossz üzenete van, és a félreértések elkerülése végett nem az, hogy milyen nagy ember is ez a mi vezetőnk.

Hanem, hogy miféle. Mert túl a repülők, a kimenekítésre váró magyarok – és amúgy az egész redves ország – gondjain, azt azért jegyezzük meg, hogy állítólag háborús veszélyhelyzet van, és akkor a komplett kormány miniszterelnököstül Grúziába indul szórakozgatni, voltaképp irányítatlanul hagyva az országot a vészek között. Vagy nincs is vészhelyzet – mint ahogyan tényleg nincs -, és a különleges jogrend egészen másra szolgál, és ma már tudjuk, hogy mire. Ettől azonban, mint ahogyan a grúz kirándulástól sem, az országnak jobb nem lesz.

De kitetszik, hogy ilyen igyekezet – mármint az ország felvirágoztatása – soha nem is létezett, a hatalom, főleg a kétharmados, egészen más célokra kellett, aminek a kiteljesedését ez a Tbilisziben elköltött vacsora szimbolizálja. Ahol Orbán valakinek érezheti magát. A kiürített étteremben a zenekar csak neki játszik, hozzák a számolatlan fogásokat és a jó boroktól teli pohár halkan csilingel. Ezek Orbán életének ormai, ez az, amire suttyó kölyökként vágyott, és most végre megkapta. Orbánnak nagyon rossz álmai vannak, amelyek kezdenek beteljesedni.

Egyébiránt ugyanez a szellem lengedezte be augusztus 20-án a Karmelita erkélyét is, ahol pedig ő adott fogadást egy egészen válogatott társaságnak szintén azt igazolandó – diplomáciai nagyüzemnek titulálva a selejtes bulit -, hogy ő milyen nagy, fontos és megkerülhetetlen ember. Ezek az aktusok, ahogyan ez a grúz vacsora is, Orbán egóját szolgálnak karban tartani, amit más eredmények egyáltalán nem képesek, mert a való, számokkal leírható világban a teljesítménye látványosan megbukott. Immár Románia is lehagyott minket.

A GDP-ben előzött meg, ami pont e vacsora tájékán derült ki. S bár a magunk részéről ezt a mutatót, mivel a lakosság ebből vajmi keveset érez, nem sokra tartjuk, a Grúziában piknikező kormánynak azonban fontos volt eddig, mert lehetett a számokkal hencegni. Szóval épp emiatt lehetett nagy gyomros, hogy a lenézett, szőröstalpúnak becézett románok, akiknek a miniszterelnöke nem vacsorálgat kisfilmeken, lehagyott minket. Ezek a rohadt számok keserítik meg az ember (Orbán) életét, ami ellen tenni szinte képtelenség, de azért lehet.

A román összehasonlítás előtt még kijött a KSH adata a magyar GDP-ről, amit mindenki láthatott, s ez olyan érzékenyen érintette kormányzó nagyjainkat, hogy azt a KSH-s osztályvezetőt, aki ezekért a számokért felelős, azonmód rúgták ki, mint annak idején a vihart rosszul jósoló meteorológust. És ezek az aktusok azért erőteljes jelzések a hatalom gyakorlásának minéműségéről, de ezt ezúttal és ezredszer nem látjuk el lehangoló jelzővel, mert most már minek. Teljesen fölösleges több szempontból is.

Viszont azt is látjuk, nem történt semmi voltaképp. Hadházy képviselő megint leleplezte jó szokása szerint ezeknek az aljasságát. Ami azért fájhatna, hogy Orbán bulija fontosabb, mint a háborús övezetben rekedt magyarok élete, de, mint kitetszik, ez sem rendít meg senkit, sőt, még az ordítás ingerküszöbét sem lépi át. Meg fogunk dögleni? Meg, bizony, de kit érdekel, ha imádatunk tárgyáról filmeket nézhetünk, amint zabál szolíd zenére, s látjuk azt, mekkora nagy ember is ő, s azt hisszük, akkor a korgó gyomrunkkal vele együtt mi is. De nem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “A grúziai parti
  1. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Mindenek elött köszönet !
    Aztán itt vannak ezek a , nem is tudom hogy nevezzem ? Messzi-közeli keletiek ?
    Én a szevasztopoli Szerjozsatól tanultam az oroszt. Kievben. Parasztul az igaz, 🤪 Jó volt..
    Mi a túróról beszélünk ??
    Neem tudom hova megy ez a világ ??

  2. Tom Sawyer szerint:

    Ezek meg ássák el magukat. Nem tudom mit gondolnak ?
    Normális ? Maargiit ?? 🤪

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum