Egy óvodás naplója 41. – Hüvösse

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, de nem várta meg, ahogy szokja, hogy gondolkozzunk rajta sokat, és asztán akkor se tudjunk semmit, hanem rá is vágta a saját kérdésére egyből, hogy avatunk. De nem tudtuk, mit avatunk, pedig nem is volt titok, de az Ibojnéni mondta, hogy ünneplősbe kell jönni, nehogy elfeledjük. Mondtam is otthon az anyunak, hogy ünneplősbe kell menni holnap, mert avatunk, az apu meg, ahogy mindig szok, morrant egyet, hogy mi az anyjuk valagát avatnak már megint, de az anyu mondta neki, hogy ne a gyerek előtt. Úgyhogy kiment a konyhára.

Reggelre az anyu kikészítette a fehér inget meg a szép rövidnadrágomat, mert mostanában mindig annyira meleg van, és a tévébe is mondta az este a meteoros bácsi, hogy máma is az lesz. Úgyhogy így mentünk az oviba azon gondolkodva, hogy mit avatunk, meg hogy ki lesz ott, hogy ilyen szépnek kell lenni. Mondtam is az anyunak, hogy biztos a papbácsi meg a képviselő bácsi jön el, mert akkor kell mindig csinosnak lenni, és, ahogyan odaértünk az ovihoz, látjuk ám, hogy az udvaron van ilyen sátorféle, fehér, gondoltam, akkor azt avatjuk, mert ez eddig nem volt ott. Amikor az anyu a puszit adta, mondta, hogy legyek jó.

Mondtam neki, hogy jó. A dadus már kirakta a reggelit, hogy együnk az avatás előtt, de mindenkinek mondta, hogy nehogy leegye a szép ingét az avatás előtt, és ettől a Kisböske sírni kezdett, hogy biztos leeszi, de a dadus egy terittőt kötött a nyakába, és olyan lett, mintha ő lenne az asztal, csupa kocka, de ettől megnyugodott. A többi gyerekek is csöndben voltak, még a Pityu is, ez az ünneplős ruha valahogyan lehiggasztotta őket, meg talán az is, hogy mire megettük a reggelit, annyira meleg volt, hogy nagyon, és gondoltuk, hogy nem is lesz olyan jó kimenni az udvarra szerintünk.

De azért ki kellett, és ott voltak már a kis székek a fal mellett a napon, és ott volt a fehér sátor alatt tényleg a papbácsi meg a képviselő bácsi, meg még egy, akit nem is ismertem, és csak azt nem lehetett tudni, hogy akkor mit avatunk, ha egyszer nem a sátrat, de a képviselő bácsi hosszan beszélt családról, hazáról meg nemzetről, meg Brüsszelt is emlegette, hogy lám, nélkülük is tudunk mi nagyot alkotni, és akkor kiderült, hogy új homok van a homokozóban, sőt, a szegélye is meg van foltozva önerőből, tehát legyünk rá büszkék és becsüljük meg, mi mindent ad nekünk a magyar hazánk.

Álltak ott a hűvös alatt a papbácsi, a képviselő bácsi, az ismeretlen meg az Ibojnéni, mi meg ültünk a napon és erősen vártuk, hogy vége legyen, de nem akart. Láttam, hogy a Kisböske imbolyog a széken, a Pityunak meg olyan vörös volt a feje, mint a pipacs, és más gyerekek se néztek ki sokkal jobban, de gondoltam, hogy most már talán vége lesz, mert ennyi öröm meg ennyi beszéd épp elég az új homoknak meg a megfoltozott szegélynek, de akkor láttam ám, hogy a papbácsi is veszi elő a könyvét, meg énekelni kezd, hogy akkor most megszenteli a homokot, mert az Ibojnéni meg is kérte erre.

Ott álltak a fölnőttek a sátor alatt a hüvössén, a dadus meg csóválta a fejét az ajtóba, és látszott rajta, hogy tudja, nem lesz ennek jó vége, ahogyan sohase szok lenni, és tényleg, ahogyan a papbácsi ott a sátor alatt énekelt valamit, a Kisböske egyszer csak zsupsz, leesett a székről, mintha meghalt volna, de teljessen, föl volt akadva a szeme neki, meg még sok gyerek is ingott a napon, a papbácsi meg csak énekelt. A dadus nyalábolta föl a Kisböskét, hogy akkor viszi innen, mielőtt elpusztul ez a csöppség itt a hőségben, de ezt már az árnyékban állóknak mondta, akik észre sem vették, mi folyik a napon.

Ünnepeltek, avattak ott magukban, de amikor a dadus bevitte a Kisböskét a szobába, olyan volt a kezébe, mint egy rongybaba, a Pityu is megunta a vörös, már majdnem lila fejével, és beszaladt a szobába, és akkor mind az összes többiek is rendetlenül, kiabálva mentek utána, hogy akkora lett a hangzavar, amekkora mindig szok, amikor rosszak vagyunk, és az Ibojnéni, a papbácsi, a képviselő bácsi meg az ismeretlen csak nézték az árnyékból, hogy mi folyik a napon, milyen fegyelmezetlen vircsaft, hogy nem örülünk az új homoknak, amit adtak  nekünk, és olyan bután néztek csodálkozva, hogy én is gondoltam, na, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Egy óvodás naplója 41. – Hüvösse
  1. hj szerint:

    Imádom ezt a sorozatot! 👏

  2. Északi kibic szerint:

    Remek iras ujfent!! Felbukkantak emlekeim az 50-es evekbol, amikor feher ingben kék nyakkendovel kellett hallgatni beszedet a diri bácsitol a suliban Rakosi bácsi es Sztalin bácsi nagy tetteirol..

    • cyr45 szerint:

      Arra én is emlékszem!

      De akkor legalább nem csináltak külön baldachint az „elvtársaknak”, rájuk ugyanolyan keményen tűzött a nap.

      Ráadásul többnyire öltönyben voltak, mi meg rövidnadrágban!:-)
      Volt, akiről patakzott a verejték, de hősiesen tűrte.
      Ha már egyszer azt bízta rá a Párt…:-))

      Na, ennyivel (még) rosszabbak ezek a mostaniak!
      Hogy a hűvösről dumálnak a hőségben aszalódó gyerekeknek.:-((

      Kb. mint, ha Lőrinc barát a yachtjáról mondaná a csóró adózóknak, hogy nem baj, ha nincs már elég pénzetek a nyaralásra és üzemanyagra, nem kötelező kocsival járni…

  3. repulo szerint:

    Vazze!
    Nekünk semmi sem jó.
    Ha télen az aszfalton térdepel a kölök az a baj, ha nyáron végre vissza melegítik az a baj.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum