Kétszáz himnusz

A Kulturális és Innovációs Minisztériumnak van egy hatalmas álma. Azt szeretnék, arról ábrándoznak és tettek közzé felhívást, hogy a magyar kultúra napján (január 22.) délután ötkor (budapesti idő szerint) minden magyar egyszerre szavalná a Himnuszt Fokföldtől Ázsiáig, de még a Szíriuszon is, ahonnan tudós elmék szerint származunk. Nehéz lesz összehangolni az órákat, de nem lehetetlen. Így elsőként nem is erről ejtenénk szót, hanem az emlékezet rövidségéről, a likacsos agyakról, ami gond, de nem tudjuk, magyari fajunk génjeiben van-e, de a kedves vezetőben mindenképp.

Hiszen hogyan is feledhetnénk, amikor 2018-ban nagyságos urunknak a Himnuszt szavalva (mondva) az első versszak alatt nyolcszor kellett a papírjára néznie, mert fingja nem volt a szövegről. Elnézőek vagyunk vele, hiszen a Himnusz mégsem a hajrá Magyarország, hajrá magyarok faék egyszerűségű mondataiból áll, nyelvezete is nehézkes a mai fülnek, ne legyünk hát telhetetlenek. Egyetlenünk feje sem káptalan, hogy minden megférjen benne, egyszer viszont meg kellene vizsgálni, mit is tartalmaz igazából, milyen szutykokkal van tele. De most nem ez a föladat, hanem a mimagyarok nyomora.

Pontosítjuk a kiinduló tételt. A minisztérium azt szervezi meg, hogy az Országház lépcsőjén kétszáz (száz úgynevezett anyaországi, és plusz száz határainkon kívül rekedt) gyerek Novák Katalin nagyságos asszonnyal az élen szavalja majd a Himnuszt. Plusz a Fidesz televízió körkapcsolásán (akárha futballmeccs) azt is láthatjuk majd, hogy Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Nagymegyeren, Zentán, Szatmárcsekén és Veszprémben is mondják a verset a nemzetileg kiválasztottak. A kérés pedig az, hogy János a gyárban vagy Irma néni a konyha gőzeiből velük együtt szavaljon fönnakadt szemekkel.

Az elképzelések szerint „az összetartozás érzése a nemzet megmaradásának záloga”, illetve és plánesőt „megtartó és megerősítő érzése” lesz ez a nagy, közös versmondás, és mindjárt itt el is érkezünk oda, hogy ezt az ötletet is lopták. A Nagy Versmondás ötlete 2008-ban született meg Jordán Tamásban, ennek volt a lényege a közös szavalat, a minisztérium tehát legalább halvány utalást tehetne erre, de nem tesz. Másrészről – mint a felsorolt városok alapján látjuk -, az elképzelés szerint a Himnuszt a Partiumon, Székelyföldön, a Felvidéken és Délvidéken szavalják egyszerre a gyerekek, ami felér Orbán Nagy-Magyarországos sáljával.

A giccsbe hajló magyarkodás így nem egyéb, mint a fasizmusra jellemző túltolt nacionalizmus, innen nézvést azonban az is érdekes, hogy a magyar burgenlandi traktoroslegény, aki legyen Josef, miért nem szerepel a mimagyarok halmazában, de ez a dilemma már máskor is felmerült megnyugtató megoldás nélkül. Sőt, ezen a ponton emlékeztetünk tegnapi elmélkedésünkre a magyarok számáról a nemzeti konzultáció tükrében, így máris jön ez első következtetés, hogy a Himnusz is ebben a tálalásban nem egyéb, mint kirekesztés, hogy aki szaval, velünk van, aki meg nem, az idegenszívű libsibolsi.

Itt érkezünk el a kokárdához, ami szimbólumot és készséget a Fidesz szintén hasonló céllal sajátított ki, hogy rajtuk kívül már nem is igen viseli senki. Ez lesz a Himnusz sorsa is, ha így folytatódik, és akkor még a nyálas giccsről, ami ezzel a közös szavalással vár reánk, nem is beszéltünk. Nemzeti vágta vagy Himnusz, emlékező gödör ezeknek egykutya, ezekkel voltaképp az embernek a magyarságától megy el a kedve nagyon, és lassan örökre. És lám, ez is bizonyítja, hogy nem tartozik közéjük a fajtánk, olvasatukban tehát nem is magyar. Itt tartunk már megint, ahová tíz éve jutottunk.

Keseredésre azonban különösebb ok vagy indok nincsen, hiszen elég arra utalnunk, amit a Székely himnusszal tesznek és tettek, sőt, illetve pláne, hogy a Nélküled című borzalom is himnuszként funkcionál náluk. Mindezek is mutatják, itt nem érékekről, hanem kizárólag cirkuszról van szó, ami viszont annál undorítóbb, minél nyálasabb és kirekesztőbb, úgyhogy az idei magyar kultúra napja, azaz, január 22-e az a dátum, amikor számunkra Kölcsey Himnusza is elveszik teljesen. Feltéve, ha megvolt egyáltalán. Nincsen egyéb, csak az emlékezés, ahogyan Orbán ennek mondása közben egyfolytában puskázik. Mit akar akkor?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum