Hányan a mimagyarok?

Lezárult hát a nagy, nemzeti konzultáció. Mérföldkő ez a Fidesz életében, hiszen, mint emlékezhetünk, azért lett életre hívva, hogy ennek eredményére hivatkozva miniszteres Orbán urunk majd becsámpázik Brüsszelbe a tyúkszaros gumicsizmájával, és ott ő erős indulatból kifolyólag népét védve mintegy a fölakasztott hóhérokra (lásd: Varga Judit delíriuma) borítja a nehéz tölgyfa asztalt. Mindeközben pedig ráförmed az egész Brüsszelre az ő kappanhangján félelmetesen azt kiáltva: vissza mind a szankciókat, amelyek tönkre tesznek minket, ahogyan a bombás plakátok is mutatták.

Ez egy csudálatos történet a legkisebb fiúról vagy a királyfiról, tök mindegy, aki lekaszabolja a sárkányt, ilyeneket, és utána boldogan él, míg meg nem hal. Leginkább csak addig, egy perccel se tovább. Úgy cuzammen hétmilliárdba került nekünk, az adók terheit erősen nyögőknek, hogy miniszteres Orbán urunk megszerezze tőlünk ezt az erős felhatalmazást, hogy Brüsszelben rendet rakjon. Kéretik tehát majd kis idő után rajta számonkérni az ígéretét, hogy fölborítja azt a rohadt asztalt, a szankciók ettől legott megszűnnek, s ami nem utolsó folyomány a kifestőkönyvben, ettől újra háromhatvan lesz a kenyér.

Mindennek így kell történnie és nem másképp, mert dolgozó népünk közfelkiáltással ezt akarja és óhajtja a nagy, nemzeti konzultáció eredménye szerint, amely az, hogy a magyarok mind a kilencvenhét százaléka akarja erősen ezt mindennél jobban. Ezért van az, hogy akkor most nekilátunk a magyarok, sőt, a mimagyarok számlálásának, mennyi is az a nyüves kilencvenhét százalék, ha annyi, amennyit a Fidesz mond. Mert kurva nagy a kavarodás, ha nekilátunk a duci, oder göcsörtös ujjainkat hajlítgatni meg egyenesíteni összeadási és kivonási szándékkal, mint a megvédett kisdedek szerte a nagy, mesebeli Magyarországon.

Ami már majdnem Nagy-Magyarország, ha miniszteres Orbán urunk botrányt kavaró kellékeit nézzük. De nem is ez. Hanem a matek. Kiindulásnak a zűrzavarhoz azt mondja nekünk a Fidesz számláló bizottsága, hogy 1,4 millió mimagyarok nyilatkozott a nagy, nemzeti konzultációban és általa akarva a jót. Alapvetés, hogy ezt is hisszük, ha akarjuk, mert soha, senki nem mutatta meg, egyetlen ilyen közös Fidesz cipollázás során, mennyi az annyi, ami végül hasraütve, kerekítve, lódítva a ki tudja mennyi. Ilyképp, ha most 1,4 millió a bűvös szám, akkor keresztényi nagylelkűen megengedjük, legyen ez: mondjátok akkor ezt.

Mint kitetszik az alapunk – illetve a Fidesz fundamentuma – is erősen ingatag, ám kifogásaink akkor tornyosulnak a fellegekbe, amikor helyettük osztunk szorzunk és százalékolunk. Mert a számláló bizottság azt mondja, a nyilatkozók kilencvenhét százaléka igényli a szankciók -amelyek tönkretesznek minket – azonnali eltörlését. Nos, ez, bárhonnan is nézzük, elővéve számológépünket a fiók mélyiről, 1.358.000 – ezt mutatja a képernyő, ami kicsit koszos, de a szám egészen jól látszik rajta. És az igazi bajok innen indulnak, ugyanis elhangzott hangosan és többedíziglen, hogy a magyarok kilencvenhét százaléka nyilatkozott megvetően Brüsszelről.

Tudjuk, hogy fogy a magyar, no de ennyire? Gondolta a fene. Antal nagyságos úr annak idején, és most Novák nacsasszony is tizenöt millió mimagyarok sorsát hordozta és hordozza a szívén, mint az ismeretes. Most meg kiderül, alig is lézengünk már páran a Föld nevű bolygón, innen nézvést a mimagyarok veszélyeztetett faj, akár a panda vagy Isten bármely kipusztulóban lévő teremtett élőlénye a munkás hat napokon. Ámde tudjuk mi azt, hogy ez nem így van a valóságban, ami egészen más, mint amivel a Fidesz számláló bizottsága és rajta keresztül Orbán miniszteres urunk hasba akasztani oly erősen szeretne. De nagyon.

Ennek ellenére készüljünk fel arra, hogy az elkövetkezendő időkben, egészen addig, amíg mást ki nem találnak, ez fog a csapból is folyni. Hogy a mimagyarok majdnem egésze érzi úgy, Orbán helyett a szankciók teszik őtet tönkre teljesen, hogy már bele is gebed. De ezzel innen már ne is foglalkozzunk, hanem követeljük, kiabáljuk miniszteres Orbán urunknak, hogy akkor iramodjon abba a Brüsszelbe szélsebesen asztalt burogatni, föltörölni minddel a padlót, a hátán addig cipelt libernyákokkal. Vagy ha ne, akkor hallgasson örökre, ahogyan az jó esküvőkön szokásban van. Fogja be a képit. Viszont nem fogja.

Éppen ezért a javallat az odüsszeuszi, hogy kedves mindahányan jó erősen kötözzék ki magukat a konyhaasztal tömzsi lábához, és úgy hallgatni a Kossuthot, hogy amikor a fülükbe jut újramegint a sok magyarok akarata, akkor ne tudjanak a rádióba futni be. Szívlapáttal a kézben, és didalos ordítással, hogy Orbán miniszteres urunk – meg az összes – fogja már be a pofáját, és takarodjon oda, ahová kedves mindnyájunk egyesével gusztus szerint kívánja neki szíve összes melegével. Nos tehát, a helyzet fölvázolódott tessenek elgondolkozni Kázmér sokezredik evangéliumán, aztán majd meglátjuk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum