Döntsd a tőkét, ne siránkozz

Édes volt tegnap és egyben gyomorforgató az a pont, amelyen Kásler minisztériuma – mint a tanárok kvázi munkáltatója – elkezdett vergődni, hogy a hétfői pedagógussztrájkot valahogyan megakadályozza. Voltaképp akkor jött a felhívás az írásra, amikor kiadták közleményüket, amelyben a bíróság ítélete ellenében jogszerűtlennek nevezték a tanerők tervezett demonstrációját arra hivatkozva, hogy a talárosok döntése erről nem jogerős. Azt javasolták a tanerőknek, hogy halasszák el a munkabeszüntetést, és felhívták a figyelmet a jogkövető magatartásra, amitől én lefordultam székről. Most mászok vissza épp.

Nem kell különösebben magyarázni és ragozni, milyen aljasul visszataszító egy, a jogot és elemi szabályokat két lábbal tapodó hatalom felszólítása, hogy vele szemben csak az általa hozott paragrafusok betartásával lehet fellépni, ami összegezve azt jelenti, sehogyan. Orbán törvénymódosítása után a NER-ben a közszférában sztrájkolni szinte lehetetlen, amit az Emmi közleménye is jelez, formailag a sztrájk törvényszerűségéről vagy törvénytelenségéről ugyanis igaza van. Ma kies hazánkban a munkavállaló bizonyos esetekben csak bírósági jóváhagyással szüntetheti be a munkát, ami így a maga nemében röhejes.

Elveszi ugyanis a sztrájk erejét és érdekérvényesítő képességét. Az így kordába szorított sztrájk semmire nem való, és ahogyan a NER-ben látszik, semmire nem is mennek vele. Lesajnáló is vele szemben a hivatalosság, mert tudja, hogy az erő vele van. Viszont Newton törvényei szerint tudjuk az erőkről, hatásokról és ellenhatásokról, hogy bolhafinggal nem lehet tankot eltolni, más szemszögből: a törvénytelenségek ellen nem lehet a törvényeket betartva harcolni. Magyarul tehát olykor szükség van a játékszabályok felrúgására. Azért szükségszerűen, mert azokat a hatalom a saját érdekében hozza, ahogyan az már diktatúrákban szokásban van.

És azt is látjuk, illetve tudjuk, hogy például a rabszolgatörvénnyel Orbán nem a mimagyarokat védte, hanem a névleg gonosznak kikiáltott multikat, ám mégsem borította rá az asztalt senki. Akkor sem. Mondhatnánk, hogy szolganép vagyunk, de ez sem ennyire egyszerű, mert van némi igazság a marxizmus-leninizmus tanításában a forradalmi helyzetről, hogy ugyanis az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül lévők pedig a régi módon kormányozni. Nos, ilyesmi nem látszik jönni kies hazánkban. Mint látjuk, Orbán most még nagyon is tud úgy kormányozni, ahogyan eddig is tette, az alattvalók pedig ha fogcsikorgatva is, de a régi, eltaposott módon élnek mégis.

Ezen a ponton újólag ugyanoda jutunk akkor, mint pár napja is, hogy ki milyen veszteségre képes, vagy milyen veszteséget engedhet meg magának a hatalommal vívott háborúban, és a tanárokra egy szót sem szólhatunk. Ugyanis, mint hírlik, a hatalom őket egzisztenciájukban, ergo a létükben fenyegeti, és senki nem kötelezhető a mártíromságra. Ugyanakkor megmutatja a Fidesz mint monolit hatalom – amely eluralja az egész életet és annak minden szegletét – elleni küzdelem voltaképpeni kilátástalanságát is, hogy ugyanis drámai vagy tragikus hősökre van szükség, és egy tanító néninek nem áll jól ez a szerep. De senkinek sem, aki csak békében és viszonylag jól szeretne élni. Viszont ma így nem tud.

Hol akkor a határ, amelyen – mint Rubiconon túljutva – képes kijelenteni a megalázott és megszomorított rabszolga, most már elég, most már minden mindegy, utánam az özönvíz, kard ki kard. Ezt nem tudjuk meg soha, mert nem engedik megtudnunk. Mint ahogyan azt sem, mi történne, mi történhetne, ha a tanársereg magasról téve Emmire, Káslerre, tankerületre vagy megfélemlített igazgatóra, kijelentené, mindenki bekaphatja, az elégséges szolgáltatástól Orbánig mindenki, és így tennének mind a többiek, hogy leállna az élet. Ezt országos sztrájknak nevezik a szakértők, és ez volna a változások ösvénye. Ami azonban annyira szűk, hogy rá sem lehet lépni. Enélkül azonban minden csak lárifári miniszterelnök úr, pedig nem a negédes beszédek idejét éljük.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Döntsd a tőkét, ne siránkozz
  1. Yeti szerint:

    Moldova régi kis írása illik ehhez, “A birkabőr”.
    (Az ellopott főutca kötet eleje tájt valahol.)

    Egzisztenciának nem nevezném a vegetáló létezést, gyerekekre se hivatkoznék emiatt – miféle szülő az, aki ilyen példát mutat?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum