Egy óvodás naplója 28. – Bádogember

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na gyerekek, ki jön a holnap mihozzánk, na ki, és nézett a szemével meg vigyorgott, mint a Pityu szok, amikor rosszat csinál titokba, és a Pityu monta is nekihogy bisztos a Mikulás vagy a Télapó. Mire az Ibojéni ingatta a fejéthogy nem is, nem is, na ki vajon, és már a füléig ért a szája neki, mire a Kisböske, hogy a papbácsi bisztos, de nem de nem, hogy akkor a képviselő bácsi, de az se, és az Ibojnéni már nevetett meg göcögött, hogy sohase láttuk még ilyennek. De asztán nem is monta meg, hogy ki lesz az, hogy legyen meglepetés, de monta, hogy öltözzünk szép ruhába, meg mosakodjunk meg nagyon, hogy illatosak legyünk a máma reggel.

Montam az apunak, hogy szép ruhába kell illatozni máma az oviba reggel, mire csak legyintett, az anyumeg mérges lett, hogy mit képzel az Ibojnéni, hogy csak akkor mosakszunk mi itthol, ha ő azt kéri, vagy micsoda. És kérdezte is, hogy miért kell a szép ruha, hiszen ünnep az nincsen semmilyen, de azér fölvettük, és indultunk is, hogy el ne késsünk. Hát, az oviba meg nem lehetett bemenni, mer teli volt a környék ilyen páncélos autókkal meg bácsikkal, oldalukon puska, jártak az oviból ki-be, és az anyu csak nézett, hogy mi van itt, mert a tetőkön is puskás emberek voltak, az utca vége lekerítve, amikor jött egy kutyás ember, és ők is mentek az oviba be, csak nekünk nem szabadott.

Kijött a kutya asztán és ki az ember is, az autók elmentek mind, mintha ott se lettek volna soha, csak az utca maradt lezárva a végén, keresztbe ilyen piros-sárga szallaggal, és a tetőkön se látszottak már a puskás emberek, úgyhogy lehetett menni be. Az anyu adott egy puszit, és montahogy vigyázzak magamra nagyon, de hát nagy vagyok én, már tudok vigyázni nagyon. Bementem az oviba, a folyosó végén ült egy kopasz ember, a dadust is kisérte egy a konyhába be, az Ibojnéni meg úgy ragyogott, hogy csakna, és a gyerekek zsibongtak. A Kisböske a reggelit várta, a Pityu meg bohóckodott, ahogyan szok mindig, de az Ibojnéni most nem szidta meg.

Az Ibojnéni mintha máshol lett volna, nem is itt, csak nekünk pisszegett, meg leste az ajtót, hogy jön-e, akinek jönnie kell, és egyszer csak jött, mert kopogtak, és az Ibojnéni fölsikoltott kicsit halkan. És kinyillott az ajtó, és bejött egy kövér bácsi, és nyalogatta a száját, hogy szerbusztok gyerekek, mi meg montuk, hogy csókolom bácsi, és az Ibojnéni a falnak hanyatlott, hogy majdnem elesett, de összeszedte magát azér. A kövér bácsi megcsókolta az Ibojnéni kezét, ráhajolt meg fölemelte a szájához a kezét, két kézzel fogva, az Ibojnéninek ettől fönnakadtak a szemei, és nekilátott remegni a lába neki. Asztán a kövér bácsi szólt nekünk, hogy na, mit hosztam gyerekek, na mit?

De senkise tutta, hogy mit is hozott, hát elővett egy labdát, hogy azt hoszta, és a Pityu fölsóhajtott, hogy már megin labda, mert a képviselőbácsi is hozott már egy csomót. A Kisböske meg pityeregni kezdett, hogy nem csokit hozott, görbült le a szája neki, ahogyan szok, mielőtt nekilát bömbölni. A kövér bácsi odament hozzá, hogy ne sírj kicsi, lehajolt, hogy simogassa a fejét neki, és, ahogyan hajolt ott, a Pityu megkopogtatta a hátát neki, és úgy kongott a háta neki, hogy a Pityu rásózott erősen ököllel, mire mint valami vödör, olyan hangja volt a hátának, hogy a Pityu fölkiáltott, hogy bádogember, meg csodák csodája, hogy fölvisittott mind az összes gyerekek.

De nemcsak visittottak, hanem rohantak kopogni mind a bádogembert, ütni a hátát neki, és akkor az Ibojnéni nekiát sikittani, hogy jajj, miniszteresúr, elnökúr, jótevőnk, mi eggyetlen örömünk, mire rohantak be a kopasz emberek, tele lett a szoba kopasz emberekkel, akik szedték le a kövér bácsiról a gyerekeket, hajigálták őket a sarokba, hogy csak úgy huppantak, az Ibojnéni elájult, a hangzavarra bejött a dadus és most már a puskás emberek is, és kiszabadítva a kövér bácsit a gyerekekből, egy pokrócot dobtak a fejire, hogy menekittik innen kifele, autó csikorgott az udvaron a homokozónál, hogy már mindenki sírt, én meg gondoltam, na, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Egy óvodás naplója 28. – Bádogember
  1. hj szerint:

    Amúgy Acsalagon a „kövér bácsi” csak a fiúknak vitt ajándékot azzal a rendkívül eredeti gondolkodást tükröző focilabdával és szobai futballkapuval? Pedig a NER-nőkép és NER-családmodell jegyében a lányoknak dukált volna egy takaros kis babakonyha.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum