Amikor elkezd játszani az ember

Két nappal azután, hogy Szakcsi Lakatos Béla elklimpírozta a diktátor nótáját, a paradicsomosat, megkapta a Petőfi Zenei Díj életmű kategóriájának szobrát, ami így pikáns, viszont amit amúgy megérdemelt. Aki Esős vasárnapot tud, éntőlem bármilyen díjra méltó, viszont aki ilyenre képes, nem tudni, miért áll neki paradicsomozni. Mélységes mély a lélek kútja, barlangjai és odvai kiismerhetetlenek, mint ahogyan az is, mindenféle ordas eszmék hogyan züllesztik le az embert. Hogyha pislákol még benne valami a hajdani önmagából, amikor nem kellett megromlani az életben maradáshoz, már a saját szemébe sem bír belenézni, miközben áll a csillogó rivaldafényben.

Vannak egyszerűbb esetek, akikben morális gátak nincsenek. Ilyen például Nagy Ferenc, aki kijelentette, ő pénzért nyalja a vezér valagát. Nem látszik emiatt szégyellni magát, választott, a bankókat választotta, s hogy így nyíltan el is mondta, talán még jogunk sincs megvetni őt, de azért mégis. Vannak aztán a hülyék, mint Zalatnay például, aki nem bír kikeveredni abból a problémahalmazból, miszerint föl nem fogja, miért baj az, hogy fideszesekkel fotózkodik, másnap pedig utal neki Kásler tízmilliót. A még kreténebb Tóth Gabi pedig, aki tán egy évvel ezelőttig Istent hírből sem ismerte, most matyóhímzéses ruhában énekli a mennyből az angyalt, és azzal áltatja magát, illetve azt hazudja nekünk, hogy régebben a színpadon káromkodva maga volt a szeplőtelen.

Az ilyenekkel kezdeni nincs mit. Rengetegen vannak, egyre többen, akik maguknak is hazudva vállalják a jól létet az erkölcs helyett, de nem lehet mindenki szent vagy partizán, William Wallace meg pláne nem, aki, miközben kibelezik, még beleüvölti a világ – és az angolok – arcába, hogy szabaccság. Nincsenek ilyen romantikus illúziók mibennünk, emberi tartásunk megmaradása tájékunkon egyelőre még nem vérre megy. Viszont ezért is érdekes az afölött való elmélkedés, hol az a pont, amikor ez egyén megadja magát, fölad mindent abból, ami valaha volt, amiben régebben hitt, ha hitt valamiben egyáltalán. Nem mindenki jelenti ki akárha Gloster hercege, hogy úgy döntött, ezentúl gazember lesz, és az e kérdés, gazember-e egyáltalán, ha leborul.

Bizonyos szemszögből mindenképpen, az ítélet tehát irányukban készen áll, mint ahogyan Szakcsi is bekerült abba a csomagba, akiről szomorúan állapítjuk meg, na, ez is eladta a lelkét. S habár soha meg nem tudhatom – mint ahogyan senki sem – mi játszódott le benne abban a pillanatban, amikor nekilátott a paradicsomot pötyögni a zongorán, abban teljesen bizonyosak lehetünk, hogy jól nem érezte magát egyáltalán. Mint ahogyan nem véletlenül magyarázkodik permanensen Zalatnay vagy a túl egyszerű Tóth Gabi sem, akik halványan annyit éreznek, valami nincsen jól, valami indok és ok szükséges ahhoz, hogy bizonyítsák, ők nem a lelküket adták el, hanem generikusan olyanok, amilyenek.

Szerencsétlen kísérletek ezek arra, hogy az emberi tartást valahogyan megőrizzék, de már soha nem sikerül. A korpa között vannak, éppen majszolja őket a disznó. Nem a sajnálat mondat velem ilyeneket, hanem a megértés vágya, amely arra irányul, rájöjjek, mi és mennyi szükséges egy lélek megtöréséhez, és hol az a pont, amikor például Ákos dalszerzővé válik az ember, és már nem érzi szükségét, hogy megmagyarázza, miért szolgálja a gonoszt. Mert szinte eggyé vált vele. S habár itt zenészekről van szó, de írhatnánk akár tanárt, igazgatót vagy akárkit, akit a rendszer arra kényszerít, azonosuljon vele, különben éhen döglik, elvész a háza vagy nem tud elmenni nyaralni.

A fenyegetettség érzete a lényeg, ezen túl pedig az, ki meddig bír elmenni a lemondásban, mit tud feladni ahhoz, hogy még önazonos legyen és maradhasson. Kinek milliók hiányoznának, kinek a rántott hús, másnak a fröccs. Akit meg lehet venni, azt megveszik, aki pedig nem áll be a sorba, a sárba tapossák. Ez a tömegek nézőpontja, de ott van még Orbáné, aki miatt mindez történik ebben az országban, ahol a bárdok nem walesiek, hanem magyarok, és úgy dalolnak, mint a pacsirta. Egészen konkrétan arra lennék kíváncsi nagyon, mire gondolt Orbán, amikor Szakcsi nekilátott a paradicsomnak. Hogy győzött és az élet csoda szép, vagy arra, hogy ezért is meg kell fizetni egyszer. Voltaképp ez érdekel igazán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Amikor elkezd játszani az ember
  1. jaegtoer szerint:

    Nem vitás, hogy ezért meg kell fizetni. Azonban ezt a Vezér nagyvonalúan szeretett népére testálja és az első törlesztő részletek már mennek is a Nagy kasszába egy ideje. Semmi jövő idő. Most, azonnal, csak nekünk, mert érdemeljük. Aztán, hogy a legvégén az egyetlen Bíró mit tesz vagy nem tesz odafent, már nem releváns idelent.

  2. Yeti szerint:

    Téged még legalább érdekelnek csutkányos dolgok.
    Nekem eszembe se jutna bármi érteni való rajta.
    Ártani való régebben gyakran, aztán egy idő után elmúlt az is mint egy rossz influenza.

  3. hj szerint:

    „…arra lennék kíváncsi nagyon, mire gondolt Orbán…”
    A pár nappal ezelőtti, Rákay Kálmánnal közös fotón látható minden eddiginél bárgyúbb arca és a szokásosnál is üresebb tekintete láttán ezen a kérdésen van még értelme elmerengeni?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum