A Fidesz vándorcirkusza

Fekete Péter, Orbán kegyelméből államtitkár, az Esterházy Péter és Gitta Könyvtár pénteki átadóján elkezdett turkálni a motyójában, és egyszer csak egy futball labdát szedett onnan elő. Ezt a Petőfi Irodalmi Múzeumból, hozta, ahová Esterházy Péter kapcsán került, annak katalogizált eleme és darabja. S miközben a labdát mutogatta, megígérte, hogy innen is elvisz majd valamit máshová, semmi sincs tehát biztonságban tőle sehol. Hurcolássza a dolgokat az országban szanaszét.

Amit az is bizonyít, hogy egy éve meg Szombathelyen jelent meg egy Ludas Matyi bábbal és Márkus Emília színpadi legyezőjével. Hogy innen mi tűnt el, nem tudható, majd a leltárkor kiderül. Ez valami mánia lehet ezek szerint nála, ami azonban érdekes következményekkel járhat. Nagy átrendeződésekkel, hogy Fekete Péter áldatlan tevékenysége nyomán a közlekedési múzeum mondjuk festményekkel lesz tele (bár azokat inkább hazaviszik az elvtársak), a festményes tárlat esetleg kitömött állatokkal.

A kitömött állatok helyére pedig egy mozdony kerül, vagy épp maga Semjén, és így tovább a végtelenségig. Orbán kegyelméből államtitkárunk ebbéli kényszere csak tünet egyébként, mégpedig annak megmutatkozása, hogy a NER úgy szocializálja a fideszistákat, ha a gazda valahová odaülteti őket, akkor azt a valamit elkezdik fenemód a magukénak érezni olyan ordas meggyőződéssel, hogy azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Sokan és sok helyen szenvednek ettől, sőt igazából az egész ország.

Ennek a betegségnek a tünete az is, hogy Orbán valóban a valahai Magyarországot érzi a magáénak teljesen. Erdeit, földjeit, vadjait és embereit, de nem utolsó sorban mind az összes pénzét is. A birtokviszonyokban ez a színtiszta feudalizmus uradalmakkal meg jobbágyokkal, lassan már várakkal, de kastélyokkal bizonyosan. „Számmal, múzeumi tárgyként a Petőfi Irodalmi Múzeumba bevételezték ezt a tárgyat…én megengedtem magamnak, hogy egy ilyen tárgyat hozzak kulturális kincsként magammal erre az eseményre.”

Ezt Fekete Péter mondta a futball labda felmutatásakor, és nem az az iszonyú benne, hogy jól láthatóan nem ismeri a kulturális államtitkár a mindenféle múzeumi gyűjteményekre vonatkozó szabályokat, hogy nem cipelgetjük azokat a hasunkra csapva ide-oda. Hanem, hogy láthatóan és hangoztatva szarik ezekre a szabályokra, amikor kijelenti: „megengedte magának”. Innen látható, hogy a szabályok, törvények akkor ezek szerint ezeknek ennyi. Megengedik maguknak, oszt jónapot.

Továbbhaladásunk előtt nem mentségként, hanem a tények rögzítése okán jegyezzük meg azért, hogy Fekete Péter szakmája szerint bűvész is volna, már majdnem illuzionista, egyenesen Cipolla, ha ezt a gazdája nem érdemelné ki sokkal inkább. S ha már a gazdánál tartunk, és belátjuk, mert be kell látnunk, hogy ő az egész országot tekinti porondnak, innen is jobban érthető, ha azon merengünk, honnan a késztetés szimbólumok, eszmék és tárgyak kisajátítására, amitől kies hazánk valami különös és elborzasztó vándorcirkusznak látszik.

És voltaképp az is. Színes, felfújt sátor, benne majmokkal és táncoló medvékkel, de ne essünk túlzásokba magunk sem a karakterisztika meghatározásában. Mára egyébként az is kiderült, hogy Fekete Pétert a Jobbik e legutóbbi pörformansza miatt feljelenti folytatólagosan elkövetett lopás miatt. Félrecsúszott igyekvés ez, ami következmények nélkül marad. És nem a Polt-művek ténykedése okán elsődlegesen – persze azért is –, hanem, mert a maga módján Fekete nem lop, hanem átrendez, átcsoportosít.

Ez jogilag kevéssé szankcionálható. Etikai vonzata lehetne, de a mai Magyarországon morális elvárások nincsenek, ilyesmit számon kérni akármely potentáton balgaság és fölösleges. Annyi marad a valaha volt realista valóságból, hogy szájtátva és értetlenül bámuljuk a bűvészt, akinek az életet egészen másfajta szabályok szerint kell élnie, mint akármely porbafingó polgártársnak. Érdekességképp valami, mert Orbán sajtójában Orbán államtitkárának különös hóbortjáról szó nem esik, ellenben valami másról igen.

A KESMA Feketéről ugyane nap kapcsán azért emlékezik meg, mert a friss Magyar Zene Házában is volt jelenése, ahol ekként nyilatkozott meg: „Csak úgy őrizhető meg a nemzeti identitásunk, ha ápoljuk, gyarapítjuk és tovább örökítjük kultúránkat, nyelvünket, hagyományainkat. Magyarságunk egyaránt táplálkozik ősi szokásainkból, életszemléletünkből és a keresztény értékekből” – Minden világos, csak azt nem tudjuk, oda mit vitt, onnan mit hozott, elég annyi, hogy Szakcsi Lakatos itt a Piros volt a paradicsomot kezdte klimpírozni. – Ez pedig egy új dolgozat kezdete volna.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum