Novák elkezdett levitálni

Kötözzenek meg, vessenek a mókusok elé, ha értem Novák Katalint – bár azért nagyon is –, hogy milyen létállapotba kezd kerülni. Momentán, akárha Ricanor atya Macondóban, akinek egy csésze forró csokoládétól sikerült mintegy tizenöt centire leküzdeni a gravitációt, Novák nacsasszony a tudattól, miszerint köztársasági elnök lesz – mert az lesz, akárki meglássa –, szintén elemelkedett az anyaföldtől, és most éppen lebeg. Arról már volt szó régebben, hogy nem szeleburdi-elhamarkodott-e, amikor fölmondott a miniszterségben, ábrándoztunk arról, hogy netán két szék közt a földre huppan, de ezek szerint nem. Megkezdte a röpülést.

Ennek biztos jele, hogy nemcsak új témákat vesz fel onnan fölülről – bár még nem látunk a szoknyája alá –, hanem nyelvében is változik. Ölti magára a pátoszos-magasztos lingua-elnököt, hogy majd 2022. december 31-én éjfélkor teljes fegyverzetben mondhasson újévi köszöntőt nekünk, akik szájtátva hallgatjuk a csodát, ami elibénk tárul. Novák a családokat feledve magasabb szempontok felé közelít, mássza meg az ormokat, és ennek jeleként nekilátott átfogó, szarházi fentebb stílben nemzetezni meg kultúrázni, vagy mi a rosseb. Mert szintén önsanyargatón újra azt kívánom, legyek pacsirták eledele, ha értem, mi a jó francot akar mondani.

A szándék ilyen emelkedett, hogy okos, szép, megértő és mindent átlátó útmutató vagyok nemzetben, hazában és fényes jövőben gondolkozva, aztán ilyenek sülnek ki belőle például a Himnuszról: „Nemzeti imádságunk nem engedi, hogy kisszerű ideológiai küzdelmekben bárki kisajátítsa. Úgy jeleníti meg a nemzet egységét, hogy újra és újra megteremti azt. Biztosít bennünket arról, hogy minden pártütés, értetlenség, viszály, káröröm és öröm, széthúzás és összefogás felett létezik az az összetartozás, melyet nem mi barkácsolunk össze, hanem a Teremtő ajándékaként kaptuk.” – Javítsanak ki, ha rosszul látom és érzékelem, de ez már Kósa kupakjainak magassága.

És képzeljék el azt is, midőn Bözsi néni a hatósági áras farhátat szopogatva hallja mindezt, és megállapítja, hogy ez a Katika amennyire szép, legalább annyira okos is. A magam részéről pedig rögzítem, hogy az utazás megkezdődött, és így még egyszer átgondolva ezt a szöveget, valószínűleg a nacsasszony elérte az első kozmikus sebességet, amelytől – ahogyan a fizikából tudjuk – az ojjektumok Föld körüli pályára állnak. Ha nem óvakodik a mondanivaló érthetetlen cifrázásától, elérheti a második fokozatot is – úgymint második kozmikus sebesség – amellyel végleg megszabadul a Föld vonzásától, és elszáguld a végtelen űr jéghideg mélyire.

Így lenne nekünk a legjobb, ezért nem így lesz. Novák útja az érzékelhető kreténség felé nem példa nélküli, sőt, inkább tipikusnak mondható. Látjuk és tapasztaljuk ugyanis, hogy akárhány porbafingó, egészen egyszerű organizmusnál, amint mezei képviselő lesz, odavonódik mintegy a feje köré a képviselői glória (gloriola, nimbusz), és elkezd úgy járni-kelni a világban, mint aki minden reggel spanyolviaszkot szarik. És aztán, ahogyan megy feljebb a ranglétrán, ez a talmi állapot csak fokozódik, mígnem eljut az elkülönülés és kiválasztottság olyan szintjére, ahonnan a sarki kocsma – úgy is mint nagybetűs élet – egyáltalán nem kivehető, mert ködös homályba vész.

Ennek a négyzetét produkálja most nekünk Novák nacsasszony, aki köztársasági elnök elődeitől azt a leckét megtanulta, lehetőleg ne mondj semmit, de ha mégis, azt mindenképp nagyon hülyén. Novák az élen halad a lecke elsajátításában, mert még mutatok csemegét tőle. Arról is beszélt, hogy „tőlünk nyugatra keveset ismernek a magyar szellemből”, szerinte „erősíteni kell a magyar öntudatot”, sőt, „sürgősen szükséges a magyarság öntudatosítása”, mert „sem a honfoglalók, sem a kurucok nem kérdezték, mi a magyar”, ők „tudták, hogy magyarok”. Ím, máris látjuk Buga Jakabot, vagy épp Eke Mátét, amint kéz nélkül, csupán fogai tartásával kiissza a fakupát.

Meg Vereckét, ahol téblábolnak eleink azon tűnődve, kipcsakok-é vagy türkök magyarságukban. Ettől meg kell a szívnek szakadni, de leginkább Nováktól, ahogyan látjuk és hallgatjuk őt glóriával a feje körül ökörségeket hadoválni. Mindeközben pedig eszünkbe jut Göncz Árpád, aki csak ennyit mondott: „Ha szolgálni akarok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen; a védteleneket. Azokat, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó.” – És megérezzük, hová jutottunk: Novákig a fenti tartalmakkal. De nem is ez, hanem a jó szándék, a szelíd értelem és az emberség. Ennek hiányától sikolt minden.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum