Semjén horgászplecsnije

Kitüntették Semjén Zsoltot a magyar horgászok. Az eddigi fővadász a Magyar Országos Horgász Szövetség a Horgászatért érdemérmét teheti be a vitrinbe, ami gesztus szerint Áder le van szarva a szenvedélyével együtt. Persze az induló tételt értjük, Áder nem diszponál pénzek fölött, ő csak álmatag szemekkel szokott fotózkodni mindenféle pontyokkal, míg azonban Semjént rénszarvasok tetemével szoktuk látni, a világ tehát Áder szemszögéből igazságtalan. Ismerjük a magyar társadalmat, így tehát Semjén plecsnijén nem csodálkozunk egyáltalán, nem is irigyeljük el tőle, hanem a horgászok nevében szégyelljük magunkat inkább.

Semjén kitüntetése a magyar társadalom maga, ez az Orbán körül sertepertélő dörgölődzők éthosza, az alattvalói lét és tudat, ami olyan régi már, hogy Kertész Ákos el is menekült miatta az országból. Ez a néplélek voltaképp már szót sem érdemel, mert minden szó haszontalan és fölösleges. Akinek gerincre nincs szüksége az élethez, az a csúszómászó, csak az az érdekes, milyen az állaga, amikor hazamegy és asszonya, valamint a gyerekei szemébe néz, hogy férfinak érzi-e magát, kemény egyenesnek, mert akkor a bajok nem kicsinyek. De hát, ezt is tudtuk, mint ahogyan mindent tudunk, csak nem megyünk vele semmire sem egyáltalán.

Ez is, hogy Semjén horgászati plecsnit kapott, voltaképp annyira érdektelen, mint Nagy Ferenc Kossuth-díja, aminek most már semmi értéke nincs, ha szépen csillog, a varjak örülnek neki, és a kitüntetett, aki abban a pillanatban azt hiszi, tényleg megérdemelte, tényleg tett le valamit az asztalra, holott mindenki tudja, hogy egyáltalán nem. A halálos ágyán majd ő is, Ivan Iljics módján, de az a jelenben nem játszik egyáltalán. Illetve játszana, ha szintén Tolsztoj hősének iránymutató jelmondatát egy kicsit is szem előtt tartanák, miszerint quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. Magyarán, bármit teszel, okosan tedd, és tartsd szem előtt a véget.

Ilyen felszereltséggel Orbán már rég a sarokban pityeregne, ám mivel ott nem látjuk, csak függöny mögött olykor, kitetszik, hogy latinos műveltsége likacsos, pedig a kultúrája görög-latin volna zsidó-keresztény beütéssel Németh Szilárd pacalos kondérjában, de a világ nem tökéletes. Semjén Zsolt sem, aki úton van a nermacsó ideája felé, vadászik, a jelek szerint halászik is, már csak madarásznia kellene, hogy kilegyen a szentháromság. Azt nem tudjuk, Semjént horgász voltában üldözik-e, mert azt tőle magától tudjuk, hogy vadászként igen. Sőt, reszketett ő maga szintén, hamarosan eljön az idő, amikor fiaink már nem fognak vadászni egyáltalán.

Ez az ő olvasatában a magyarság, de talán az emberi faj végét is jelentené, ami nem egyértelmű, mert az asszonyka még gyűjtögethetne bogyókat. Sok minden mutat arra, hogy Semjénnek még nem egészen sikerült megérkezni a korunkba, hite és istenképe szerint valahol Mohács előtt lehet, a vadászat istenítésével a barlangrajzok idejében, és mégis itt van nekünk. Nos, ez a tragédia, illetve az, hogy Semjént a szervilizmusa és seggnyalása egészen magas bársonyszékig repítette, de a magyar horgászok gesztusa mutatja, tudták, kitől kell tanulni. Így fullad bele az ország a kontraszelektált, egyéniség nélküli bábok játékába, akiket legfelül Orbán rángat.

Az a kérdés, megyünk-e mi magunk valamire azzal, ha naponta, ha nem is jólesően, de nyugtázzuk, hogy hatalmasaink mindenféle pitiáner szaralakok, hogy akkor jobb lesz-e nekünk, bütykünk nem sajog-e, illetve kérges lelkünk kisimul. Egyáltalán nem, ez az egyértelmű felelet, ezért felmerül az ontológiai miért. Ismerjük a hegymászó filozófiáját, aki arra a kérdésre, miért érez késztetést, hogy megmássza azt a rohadt hegyet, azt felelte, azért, mert ott van. Ekképp magunk is. Azért kell egyfolytában a Semjént és semjéneket megírni, mert itt vannak. Majd, ha nem lesznek, akkor nem írjuk meg őket, viszont akkor jön el az az idő, amikor William Wallace-al együtt ordítjuk: szabaccság.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum