Elszáll egy hajó a szélben

A kívánatosnál sokkal gyakrabban előforduló álmatlan éjszakáimon már eszembe ötlött, mi lesz, mi történik, ha nyer az ellenzék a már most várt tavaszban. Nem az ország sorsa fölött merengve épp, hanem önző módon gondolva arra, ez az egész rezedásdi okafogyottá válik, hiszen azért jött létre több mint nyolc éve, hogy Orbán bukásához a maga szerény eszközeivel hozzájáruljon. Nem tudható, ez sikerült, illetőleg feltételesen sikerül-e, de meló van benne, azt meg kell hagyni. Hiszen tegnapelőtt jegyeztem a kétezerötszázadik írásművet a nyolc évnyi buzgalomban, ami nem érdem, csak ránéz az ember, és azt mondja: a rohadt életbe.

Ilyképp az ellenzék vágyott, óhajtott, de kiváltképp kétséges győzelme esetén sóhajthatnám azt, a mór megtette kötelességét, a mór mehet, a dolgok azonban nem így működnek. Mert az ember azt tanulta hajdan az újságírásról mint szakmáról, hogy az a negyedik hatalmi ág – aminek korunkban kevés jele mutatkozik –, mégis, ebből fakadóan feladata mindig a fennálló rend ellenőrzése és bírálata, az uralmon lévők kordában tartása a nyilvánossággal. Úgyhogy a kívánatosnál sokkal gyakrabban előforduló álmatlan éjszakáimon azzal nyugodtam el, hogy az ellenzék óhajtott, de kétséges győzelme esetén szükségszerűen őket nyekteti az ember.

Már meg is álmodtam a győzelem másnapján megfogalmazandó örvendező, üdvözlő és köszöntő írásmű címét – mert az ember esendő és idealista – , ami ez lett volna: Reszkess Karácsony, jövök. No most, ez nem egy hagyományos csűrdöngölős cím belefeledkezve a boldogságba, de az irányt jelezte volna. És azért a feltételes mód, mert ilyen minden bizonnyal nem lesz. Tegnap este a főpolgármester és csapata belengette, s mire ez a dolgozat nyilvánosságra kerül, nagy valószínűséggel már be is jelenti, hogy lemond Márki-Zay javára, és a baj ezzel nem az, hogy tavasszal majd netán címet kell módosítanom, hanem, hogy egyáltalán címet sem kell adnom.

Semmiféle, a győzelemmel belengetett ellenőrzési fenyegetés miatt, hanem mert nem lesz győzelem. És nem Márki-Zay bűneiből eredően, hanem amiatt a töketlenkedés miatt, amit az előválasztás alatt az ellenzék előad, akik – jól láthatóan – nem tudnak szabadulni a régi reflexektől, és nincs meg bennük a forradalmi hév és lendület, ami a szavazókat is magával ragadná. Csak a molyolás látszik már hetek óta, pedig a tét hatalmas. Sorsszerűnek mondhatni, amit Czeglédy Csaba fogalmazott meg egy podcastben, miután megnyerte körzetében az előválasztást, és rádöbbent arra, bár nagy valószínűséggel előtte is tudta, mi vár rá tavaszig.

Azt mondta Polt kedvenc embere, hogy a bizonytalan választókkal azt kell megértetni, ez az ellenzék utolsó erőfeszítése, ami még lehet. Ha tavasszal ők győznek, akkor még mindig el lehet őket zavarni, ha valamit rosszul csinálnak, ám, ha Orbán most is nyer, akkor 2026-ban nem lesz kiből választani, maximum a Fidesz-KDNP népfront embereiből, és nagy valószínűséggel Czeglédy Csabának ebben tökéletesen igaza s van. Olvasatomban így a tavaszi választás az ellenzék utolsó sóhajtása, viszont szinte csak rajtuk múlik, ez felszabadult, a szabadság illatozó lehelete lesz-e, vagy pedig a halál édeskés, dögletes bűze.

Vagy harminc évvel ezelőtt alapítottunk egy hetilapot, amelyben – szándékaink szerint – a világ csodáit tártuk volna a decens olvasóközönség elé. Ebben például egyik kollégám „Alhambra, a mór utolsó sóhaja” címmel írt úti beszámolót, és a butaság bátorságával azt hittük, már ezért rohannak megvenni a lapot. Én is elmerültem a költészetbe, és éjszakai riportokban olyanokat irkáltam, hogy a fény csíkokat rajzol a pincérnő arcára, de az ilyen finomságok már akkor sem érdekelték az embereket. A lap megbukott, mint ahogyan az ellenzék is meg fog, ha azt műveli pipiskedve, mint amit az elmúlt héten előadott. A választókat egyáltalán nem érdekli karácsonyék nyomora ugyanis.

A választót leginkább a gyomra érdekli – lecsupaszítva a preferenciáit –, és nem az SZFE meg a sajtószabadság, sem a jogállam, mert a saját bőrén nem érzi, ami miatt kékharisnyák – köztük és is – nyüszögnek. J. A. tudta ezt is: ehess, ihass, ölelhess, alhass, de nem hallgatott rá már akkor sem senki. Mindezzel csak azt óhajtottam ide fölskiccelni, hogy amikor Orbán kilóra veszi meg a szavazókat, s immár a fél országot a nyugdíjastól a fiatalokig, akkor azzal, hogy az ATV vagy az RTL kamerái előtt vitatkozgatunk, senkit nem fogunk meggyőzni arról, hogy ránk szavazzon, mert egészen profánul: a szabadság eszméivel nem lehet jóllakni.

Mint a legtöbbször, Hadházynak megint igaza van, aki azt mondta, nem a miniszterelnök-jelölt neve az érdekes, hanem az a húszezer névtelen, aki majd a szavazókörökben számlál, és ellenőrzi, hogy ne tudjanak csalni. Én pedig azzal toldom meg, hogy az volna érdekes és szükségszerűen üdvös, ha nem egymásnak osztogatnák a meg nem nyert pozíciókat előre, hanem minden egyes nyüves faluba elmennének felvilágosítani az embereket, akik görnyedezve az Orbán propagandától nagy valószínűséggel már jobban félnek az ellenzéktől, mint a migráncsoktól, mert a gyurcsányozás erre megy ki. És ezzel kellene foglalkozni leginkább.

Azzal kellene törődni, amivel tegnap Hollik, maga Orbán és az összes többi teleokádta a választók fejét, miszerint, ha az ellenzék győz, éhezni fognak, elszedik a nyugdíjakat, bezárják a kórházakat, megrontják a magyar gyerekeket és megint csak migráncsokkal pakolják tele Bözsi néni spájzát. Egészen elképesztően aljas a Fidesz kampánya, viszont nagy valószínűséggel éppen ezért hatásos lesz. Így éppen ezért mondom Hadházyval, teljesen mindegy a miniszterelnök-jelölt neve, mert az élet máshol van. És most, hogy elmeséltem az életünket, nézzünk valami vidám helyet: imhol egy temetés, mondjuk Örkény után szabadon, és azzal a tragikomikus groteszkkel is egyben.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum