Kirándulás

Marika néni megkapta az oltást. Nagy esemény volt ez neki és a falunak is, ebben az oltásban talált egymásra a kis közösség, amely kijárási tilalomtól és a kocsma bezárásától sújtva, olykor a miséket is nélkülözve úgy élt már jó ideje, mint valami birkanyáj vagy tehéncsapat csendesen kérődzve az idő folyásán és a létezés nagy dolgain, ami az élet volt. Meg a halál, a nyulak fialása és a cefre érése a csűrben. Marika néniben régóta élt az oltakozás óhaja. Úgy vágyott a vakcinára, mint szomjazó alkoholista egy fröccsre, drogos egy belövésre, hogy gondolatait csakis ez töltötte ki, olykor még imádkozni is elfelejtett a nagy epekedésben. Csak ült a stokin, nézett ki a tyúkszaros udvarra merengve, s várta az oltást.

Hogy ez így alakult, abban a tévé volt a ludas. Ceci nénnye és az operációs törzs, a hírek és híradók, az egyperces gyűlöletek, meg az újság, a megyei napilap, amit a halálozási rovat miatt járatott ezideig, de hónapok óta már az oltakozási hírek, vakcinák, fürkészek és portyázók kötötték le a halálon kívüli maradék figyelmét. És a levél, amit kapott. Ennek olyan szaga volt, mint a konzultációs leveleknek, s ahogyan azokat, ezt is kitöltötte, visszaküldte, jelentkezett. Bejelentette az igényét az oltásra, és most várt, mint meséltük is, révedett ki a tyúkszaros udvarra, és már nem is Krisztus, hanem az oltás eljövetelében reménykedett, amivel érkezik a mennyek országa, az orgona, és harsonaszó, virágillat, meg, hogy nem sajog többé a bütyke.

És valóban. Megérkezett, ha nem is fehér lovon királyfi, hanem más módon a hír, hogy lehet menni a városba be, várja Marika nénit a tű, mert koros volt, s mint ilyen, az oltakozási sor elején. Így hát, szüret, örömök. Kirándulás, szendvicsek és ropi csomagolva az útra, menni a városba bele. Csak hát, hogyan, ugye, se busz, se vonat, se géperejű jármű a család berkeiben, Ilonka lányánál, a böszme vejénél, unokáinál és dédunokáinál, semmi sehol. Károly viszont, a falu első embere, úgy is mint polgármester és mindenek hatalmas ura mondta neki, hogy egyet se búsuljon Marika néni drága, viszi majd a falu kisbusza be saját kezűleg, az, amelyik az ebédet is hordja, s olykor ganyés csizmás embereket a szántóra, rétre ki, s mindezért rántott hús és szarszag lengi be a géperejű járművet elegyesen.

Így hát vitte Marikát, s vele a lányát, az unokát a városba be, hogy így hozta a sors, hogy hívott az oltakozás. Károly vezetett, a kis család nézte a tájat, a kék plakátokat, amiket tépett a szél, és suhant a géperejű jármű sebesen, hogy egyszer csak úgy értek oda, hogy ott voltak egészen és visszavonhatatlanul. A kórházban Marika néni várakozott, vele lánya, unkája, a Károly pedig fényképelte a kis csapatot, hogy majd mutatja be mind a falunak a nagy kirándulást, az élményeket, ilyenek. Sőt, különlegesen, mert szépen kérte, megörökítette az oltakozást, Marika hófehér karját, a húsba hatoló, tűt, és a csillogó protkóját, ahogyan szisszent, midőn a szent anyag a testébe hatolt, de ez az egész alig is volt pár perc, és már suhantak is visszafele, plakátok és szélben hajoló fák között sebesen.

Hogy vissza is értek, de a falu a határban várta a kis csapatot, hogy meséljenek, milyen a világ odakint, de legfőképpen azt, milyen az oltás, ami majd mindenkire vár, nehéz-e nagyon, s hogy most mi van. Fáj-e valami, lüktet-e, szúr-e, hányat lát a Marika, ha kettőt mutatnak, most, hogy belépumpálták a vakcinát, amit tudós asszonyságok találtak ki, ilyenek. Károly estére élménybeszámolót hirdetett a kultúr elé, mert be nem lehetett, s mondta, addig hadd pihenjen a hős, szedje össze a gondolatait, de hozzanak székeket, pogácsát és fröccsöket, tán kisüstit is, hogy teljesek legyenek az örömök, és igazán élményszerű a beszámoló. Addig kész lesznek a képek is, kecsegtetett, és hát, így is lett, hogy este lett. Marika néni leült közéjük a kultúr elé a jeges szélben, halk zene szólt, és elkezdte a mesét szépen.

Hogy is volt, hogyan esett az a csoda, hogy már ő biztonságban van a világban a kórok elől, és minden ilyenek. Mesélte el az egészet a levéltől a válaszig, Károly jóságáig, az izgatott várakozásig, mondta a kórház csillogását, a szív és a hús titkait, mutatta a karján a sebet, illetve a kis, piros pöttyöt, ahol belé sprickolták szent nedveket. Mindenki derült, s nevetett, fogytak a pogácsák is, csak hát, hideg volt nagyon. Január van vagy mifene, mi lenne, trópus nem lehet, csak hát, és éppen ezért áthűlt a falu egészen, és nem segített a jegeken a kisüsti sem. Véget vetettek hát a zenének és hazatértek a legények, Marika is szívében a meleggel, karjában a szerekkel, és elkezdett köhögetni. Áthűlt a lelkem, átfagyott egészen. Éjszaka láza lett, a lánya priznicolta csökkenteni azt, és most senki sem tudja, mi baja. Mi ártott meg neki, a szer, vagy csak a szél. Várnak hát. Vár a falu. Vár nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum