Egy óvodás naplója 19. – Lengaszakálla

Aszonta a Zibojnéni a tennap, hogy máma jön mihozzánk a Mikulás. Tanultunk is éneket, hogy télapóittvan, de a Pityu megkérdezte, hogy akkor most ki jön, a Télapó vagy a Mikulás, mire a sarokba kellett menni neki gondolkozni a pimaszságán, de csak vigyorgott ott is.

Ahogy éneketünk hogy hójasubája, télacipője, lengaszakálla, mutogatott a Pityu a sarokba meg bohóckodott. A Kisböske az örűt, mer kap csokit, és a Zibojnéni aszonta, hogy akkor aludjunk nagyot, és jöjjünk ünneplősbe, hogy így köszöncsük a Télapót vagy Mikulást, csinossan. Az apu morgott otthon, hogy minek glancba vágni a gyereket, de az anyu monta neki, hogy nem ő vasajja az ingemet, tehát ne morogjon. De morgott.

Mentünk asztán máma reggel a zoviba, fujt a szél nagyon, csak úgy csattogott a zászló a timpanonos emlékműné a homokozóná, vitte a szél a maszkokat a levegőbe, szállt a sok maszk, amit elhagytak a zemberek valahol, a zászló meg a maszkok szálltak a szélbe, és azon gondókoztam, hogyan tud így jönni ide a Télapó vagy Mikulás, elfújja a szánnyát a szél, meg a rénszarvasokat is, de erős bisztos a Télapó vagy Mikulás, és nem lesz bajj.

Kakaót adott a dadus, ahogy vártunk meg énekeltünk, hogy itt van, pedig nem is volt ott, amikor egyszer csak csöngetés volt a folyosón meg pusmogás, és asztán bejött a Télapó vagy Mikulás, de a képviselő bácsi volt az, aki vitt már minket migráncsnézőbe, meg kaptunk tőle pöttyös labdát meg imakönyvet is.

Teli volt a zsákja, de nem volt se pirosalma se aranyág, hanem megin pöttyös labda csak, rengeteg. A Pityu monta, hogy biztos labdagyára van neki, de súgta csak, hogy ne kelljen a sarokba menni neki, mert hátha lesz csoki is azért. A Kisböske is csak nézett kámpicsorodva, hogy hola csoki, de nem volt sehol, csak a labdák.

Asztán bajj lett. A Zibojnéni megkérdeszte egyszer csak, hogy mit gondolunk, hogyan jött a Mikulás bácsi, akinek a Télapót énekeltük, hogyan vajon, mire a Pityu rávágta, hogyhát az ereszen jött el mihozzánk. Erre a Mikulás vagy Télapó letépte a szakállát, és tényleg a képviselő bácsi volt, és kérdeszte a Pityut, hogy miféle ereszen, hol hallotta eszt az ereszt, ki monta neki, hogyan monta, és megin érdeklődött, hogy ki a Pityu apukája.

Monta megin neki a Pityu, hogyhát az apu, de hogy hol a dolgozója, aszt is tudni akarta a képviselő bácsi, mire monta neki a Pityu, hogy sehol. Asztán az lett, mint mindig szok lenni, hogy a Zibojnéni elkezdett sikongatni meg vergődni meg visittani, hogy a Pityut el is felejtette a sarokba küldeni.

A Kiböske meg a csoki miatt bömbölt, valaki belerugott az egyik labdába, az leverte a keresztet a falról, rá a Zibojnéni fejére, fölszakatt rajta neki a bőr, vérezett, aztán a dadus igyekezett rendet rakni, de nem sikerült neki, mer a szél kidöntötte a Timpanoni emlékművünk oszlopát, az betörte az ablakot, a szél fujta be a maszkokat az ablakon, mindenki ordittott, hogy Uristen, mi lesz velünk uramjézus, hogy gondótam, na, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum