Okinawa

Orbán Viktor a V4-ekkel összefogva indul csatába Brüsszelben. – Így ismerteti a hadi helyzetet a hátországgal a 888 nevű bigyó, s az egész így egy kupacban olyan érzeteket kelt az emberben, mint amikor Svejk utazott a frontra a fogdavagonban. Ugyanaz a térdcsapkodásba ojtott ógörög tragédia. Mert ugyanis az egész mélységesen röhejes, ugyanakkor egyáltalán nem nevetséges, mint az egész, tíz éve hömbölgő magyar abszurd. A 888 nincs egyedül ezzel a hangnemmel, több száz KESMA orgánum harsogja ugyanezt és ugyanúgy, mást azonban nem tehetnek. Hiszen közkeletűen állunk hadban évtizede már az egész nyüves világgal, amely azért fogott össze ellenünk, hogy keresztény kultúránkat eltapossa, szüzeinket megerőszakolja és elvegye a munkánkat.

A harc hosszú, olykor véres és értelmetlen, kilátásaink pedig a messze jövendőben kudarcra vannak ítélve történelmi, anyagi és filozófiai okokból, s aki ennek ellenére mégis pörög a buzogányával, az minden bizonnyal idióta. Annak ellenére, hogy most hős katonának képzeli magát, nemzetmentő erőnek és buzgalomnak, s ha nem hazudja azt amit épp mond, akkor a maga szempontjából igaza is van. Ezt az igazságot azonban alapos mérlegelés után kiröhögi az ember. Más kérdés, hogy alkalomadtán belepusztul, megmurdel vagy csak esze megy el, de a végkimenetel akkor sem kérdéses. Mert a történelemben, csak úgy, mint a fizikában vannak törvényszerűségek. S ha olykor úgy is tűnhet, ez alól vannak kivételek, végül kiderül: á, dehogy.

A NatGeón megy egy sorozat a Második Világháborúról. Millió részes, de ennek ellenére az összeset láttam már százszor, de tegnap megint csak mutatták az Okinawáról szóló filmet, és most, hogy Orbán indul Brüsszelbe a csatába megint, egészen új megvilágítást kapott az egész. Ha nem szégyellném magam a Magasztos előtt, még azt is mondhatnám, megvilágosodtam, pedig mindannyian tudjuk, hogy ez nincs így, sőt, nem is lehet, ha a Hínajána a meggyőződésünk, bővebben lásd a buddhizmusról szóló bőséges tanokat. De ez itt nem hittanóra, hanem átoktan, ami reménytelen helyzetünket vizsgálja élénken kurvaanyázva a NER-t és annak minden szolgáját. Okinawa és az ottani iszonytató csata minden borzalma ellenére szimbólum, metafora, amely leginkább az emberi hülyeséget példázza.

A hősiességet pedig egyáltalán nem. Pedig akadnak, akik az ilyen mészárszékekben valami nagyságot látnak bele, holott csupán – és ezen a ponton gondoljunk újra Svejkre – mérhetetlen gonoszság és ostobaság lakozik benne, énekeljék el közben akárhányszor is a himnuszt vagy tisztelegjenek a lobogónak. Az emberek gyakran esnek ebbe a hibába. Talán önvédelemből, mert, ha a mélyire néznének, kiderülne, az egész történelmük ilyen pátoszossá emelt vérengzés, ami a faj létjogosultságát vonja kétségbe leginkább. De elkalandoztunk kissé tárgyunktól, ami nem egyéb, mint Orbán és a böszme japánok közti szoros párhuzam, mert azok sem és ő sem tudja, hogy a világgal szembe menni lehet, csak értelmetlen, mert rossz vége lesz.

Egyszerű a dolog pedig. Okinawán, ezen a szigeten százezernyi japán és még több amerikai feszült egymásnak teljesen egyértelmű végkimenetellel. A japán flotta előtte Kjusunál szinte teljesen megsemmisült, a japánok ott álltak Okinawán utánpótlás és a felmentő sereg reménye nélkül abban a tudatban, hogy úgyis veszítenek és mindenképpen meghalnak, mégpedig értelmetlenül. A szamuráj tudatukkal viszont azt érték el, hogy a három hónapos öldöklés uszkve negyedmillió áldozatot követelt, többségükben civileket, mert mindig ők szívják meg végül. De mást is elértek a hülye japánok, hogy utána már Truman azt gondolta, ezekkel értelmesen beszélni nem lehet, és rájuk szórta az atomot. Okinawa nélkül meggondolta volna az inváziót Honsura, azután már nem.

Mindennek elég sok folyománya van. A legfőbb és legnagyobb, ami az amerikai polgárháborúban mutatkozott meg először, hogy a háborút nem az eszmék, a lelkesedés és a hősiesség dönti el, hanem az anyagi javak. Észak akkor azért nyert leegyszerűsítve, mert volt vasútja, a délnek meg nem. Japán azért veszített Okinawán és végül teljesen is, mert az amerikai hadiiparral képtelen volt felvenni a versenyt. Erről Hitler mesélhetett volna Hirohito császárnak, ám ekkor már halott volt. Őt is legyőzte az erősebb gazdaság, cseszhette az árja vérét. És mindig ez van, most is épp. Mindezek után én fütyörészek, malmozok az ujjaimmal, és arra kérek mindenkit, engedje szabadon a képzeletét, ne fukarkodjon a szimbólumok értelmezésével.

Míg merengenek, annyit még elmondok erről az Okinawáról, hogy ott a japánok a föld alá ásták magukat, onnan küzdöttek nagy hősökül, akár a patkányok, szívükben a császár és a haza iránti legteljesebb buzgalommal. Csak arra nem gondoltak az idióták, hogy ezzel hozzák a még nagyobb romlást az egész kócerájra. Úgyhogy mondom, olykor, amikor nagy, vicsorgó elszánással indulunk abba a csatába, nem árt néha el is gondolkodni kicsit. Hogy mi lesz, mi lehet a vége a nagy harcnak, aminek a végén ha ugyan harsonaszóra nem is, de aztán ott fekszünk kiterítve, és földi dicsőségünk olyan messzire van, mint a nagy jámboran – és gonoszan – beígért mennyország. Innen nézvést már egészen más a mese. Azt hiszem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Okinawa
  1. Yeti szerint:

    Ha nagyon kevesen is, de páran megadták magukat a japánok közül is.
    Túlélőként azonban hiába tudják és mesélik el a többieknek a történteket, a tömeg újra és újra birkanyájként viselkedik mindig mindenhol.
    Csutkány népe sem tud más lenni.
    Viszont itt nem atomot szórnak, hanem euromilliárdokat.
    Sokkal hatékonyabban dögleszti meg a népséget az atombombánál.
    Pláne, hogy a népség fizeti meg az árát önként.Színtiszta haszon a ledobónak.

  2. miki1950 szerint:

    Ezek a párhuzamok sántítanak. Mert amíg a japánok tudhatták hogy vesztes csatát vívnak, addig orbán tudja, hogy az uniós csata számára csak győzelemmel végződhet akkor is, ha veszít. Lehet, hogy nem ötezer milliárdot csak kettőt, de nyerni fog.
    De ez csak egy csata amit megnyer. És pénz.
    Ettől még a háborút elveszítheti. (sajnos csak feltételes módban írható le)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!