Semmi sincs egészen úgy

Störr kapitány apukája minden bizonnyal fölöttébb bölcs ember volt, mert a kapitány, aki a féltékenységtől zölden nyüszít amúgy, megemlékezik róla feljegyzéseiben olyan filozófiát adva az ember kezébe, amitől elhervadnak a csillagok. „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt.” Emlékszik vissza a kapitány az öregre, aki egyszersmind szülőatyja, tehát Füst Milán, és ebből fakadóan magam is vagyok. Nem rajongásképpen, hanem ontológiailag, főleg a mai vérzivatarban. Így ezért van az, hogy július 17-én, ami dátum a mester születése napja, megemlékezzek róla, s nemcsak azért, mert más úgysem teszi, hanem a szellemi, erkölcsi bölcsőnek kijáró tisztelettel.

Mert aki olyanokat bír papírra vetni, hogy „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény”, az az ember nekem a teremtőm, és emlékezni rá ma azért is fogok, mert a kor, amelyben élünk, épp most munkálkodik azon, hogy kitörölje a köztudatból, mindenféle csámpás és tehetségtelen alakokat ültetve a helyére, akiknek érdemük egy, hogy Isten kalapján ücsörögve fosták a pátoszos, nemzeti szövegeket. Hogy ez máma elég, az olyan nagy baj legalább, mint hogy Füst Milán – mert róla van szó természetesen – naplója elveszett az ostrom alatt, viszont ami jó volt mégis, mert lehet, e hiány nélkül nem született volna meg a Hábi-Szádi. Ami az egyik bibliám nekem, hogy megértsem ezt a fura világot, vagy, ha azt nem tudom, legalább gyakorta gondolkodjak felőle.

„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. Semmi sincsen egészen úgy, felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.” – Így kezdődik minden bölcsességek forrása, az én alapművem, az „Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve”, a tiszta forrás, amely az elveszett napló rekonstrukciója emlékezetből, egyben sajátos regénnyé emelve. Ez a világot olyan sokfajta szemszögből, annyi kétséggel oly sok bizakodással, reménnyel és reménytelenséggel vizsgálja, hogy a szerzője értelemszerűen került ki a NAT-ból, habár ez tragédia.

És nem Füst Milánnak az, mert ő majd, amikor a világ egy újabbat fordul, megint elfoglalja a helyét a Parnasszuson, míg ma csak zsidócska írócska a Nyugatocska lapocskából, ahogyan az ilyen origók szellemi ormairól sugallják nekünk az analfabéták. És máris eljutottunk Kosztolányi alaptételéhez, az írástudatlanok árulásához, ahogyan ma is, győz a butaság és a gonoszság. S ahogyan Füst Milán felől gondolkodunk, az jut eszünkbe, vajon mért van ez így rendszerint, kiváltképp a Kárpátok alatt, amire a választ valami sajátos néplélekben – amelyet a elűzött Kertész nevezett alattvalóinak – vélhetjük felfedezni. De ezen még gondolkodni-merengeni kell rengeteget, mint ahogyan mindenen is. Hogy újra a mesterhez forduljunk, tán ezért:

„Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz.” – mondja a mágus, mint ahogyan régebben már többször is mutattam tőle.

Viszont, hölgyeim és uraim, drága barátaim, itt a bizonyság arra megint, miért vált ő – oly sokak mellett – nem komilfóvá fura és alávaló korunkban. S így, hogy a születése napja van, álljunk meg egy percre előtte, s nem azért, mert nekem ez a heppem – dehogynem –, hanem leginkább a nagysága miatt, amit most rántanának a sárba az áruló írástudatlanok. Ezért emlékezzünk rá a saját soraival, ami így abszurd, de a világunk is épp eléggé az: „S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken. De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…S a feje körül tompa derengés.” – Füst Milán, született 1888. július 17-én, nagyon régen, így éppen most.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum