Hajrá, Agyarország!

Ott hullámoztak a népek a téren, amelyen minden szürke volt. A frissen faragott szobrok és a térkövek, meg az egy darab bokor is valami különös módon, nem tudni miért. Tömve volt a tér a lágy őszi napsütésben, lengtek a zászlók, ágaskodtak a transzparensek, amelyek azt mutatták, hogy a világ összes eldugott szegletéből érkeztek látni Őt. Ott állt a hit bizonyítéka, nagy betűkkel rajta, hogy Felcsút, Bugyi, Ondód, Kozármisleny, Varsó, sőt, Csolpot-Ata és Vlagyivosztok is.

Bömbölt a csasztuska a hangszórókból, a ceremóniamester pedig számolt mellette hangosan és egyesével, már egymillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnél tartott, és azt, hogy kétmillió, varázsütésre együtt üvöltötte a tömeg, talpaikat egymáshoz ütögették, néhányan szültek, és vak komondorok vonyítottak mindenfelé. A ceremóniamester ordított, hogy üdvözöljük lengyel, és türk testvéreinket, viva Azerbajdzsán, amikor égsiketítő dobpergés és füst közepette színpadra lépett Ő.

Foszöld inge feszült a hasán, fehér kalapja csillogott a naptól, nadrágja harmonikát vetett, minden egyes trottya más színben csillogott, és a tömeg sikoltozott. Számosan elájultak, s amikor a hangszóróból harangzúgás hallatszott, a kivetítőn pedig egy sötétben világító kereszt képe jelent meg, ingajáratban közlekedtek a mentők, mert hullottak a népek, akár a legyek. Ekkor fölemelte hurkás karjait Ő az ég felé, véreres szemeit a tömegre vetette, nyaldosta az ajkait, majd megszólalt, hogy minden térkövek és szobrok őt visszhangozzák.

Na, ugye! – ettől csönd lett, és zavartalanul folytathatta – Lyukas lufiba nem kell levegőt fújni, és, ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. – és a tömeg egyként felelt rá, hogy nem – A bizalom olyan, hogy gyalogosan érkezik és lóháton vágtat el, viszont, ha döglött lovon ülsz, szállj le róla. – a népek pedig visszhangzották, szállj le. – Ha két ló közül választhatsz, ne a baloldalit válaszd. – válaszd, sóhajtották vele szemben.

Ekkor a szónok papírjaiba nézett, rendezgette, ajkait nyalogatta, a zászlók csattogtak, a nők szültek, a komondorok vonyítottak, Ő pedig akadozva olvasott:

– Az etnikai homogenitást meg kell őrizni, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár. Erős ország nincs stabil etnikai összetétel nélkül, viszont nőügyekkel nem foglalkozom, és a disznóvágás dolgai sem tartoznak a kormány hatáskörébe. Ellenben, ha bennünket megtámadnak Soros György toprongyos zsoldosai, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy megfelelő súllyal fogunk válaszolni. Ha valaki idesuhint, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten volt. Oszt jónapot. – jónapot, sóhajtotta a tömeg, és ő tovább mondta.

– Nyerhetnénk, de ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet, ám, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ha emiatt is még mindig az iszlamista Vona Gábor nem tud belenyugodni a vereségbe, a Sargentini-Gyurcsány tengely pedig tovább hazudozik, mit felelünk mi? Hát azt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, mert ez nem egy ilyen konyhaasztalon elmondott, családi terefere során kifejtett szalonálláspont, hanem egy gyomorból és szívből jövő magyar álláspont, mert valódi félelmeink vannak a gyomrunkban. – gyomrunkban, zümmögte a tömeg, és Ő még folytatta tovább.

– Tudta? – kérdezte – Tudtátok, hogy keresztény kultúránk ezer éve, és aki idejön erőszakolni asszonyainkat, sőt, lányainkat, gyermekeinket, lerombolja templomainkat, kiolvassa könyveinket és kiissza tavainkat, és szendvicsben terjeszti a kórt, az terrorista mind. És védjük Európát a perverz baloldaltól is, s hogy minden és mindenki kommunista, a nyugat elveszett, és keleten kel a Nap? Zsigerünkben érezzük a lódobogást, és a Turul szárnyán röpül Szent István a mennyekbe, ahol Mária óvja országunkat a liberális hordáktól és részeges bölcsészektől? Tudta? Tudtátok?

Ekkor egy üstdob eget szakasztó dobbanására körben keresztek kezdtek lángolni, és Ő folytatta tovább: – Ahogy a költő mondja, mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom. – Erre kihunytak a tüzek, a tömeg sikított, Ő égnek emelte a karjait, és úgy ordította megint: – Nem leszünk gyarmat, vesszen Brüsszel. Hajrá Agyarország, hajrá agyarok!

A színpad széleiből hatalmas elefántagyarak kúsztak fölfelé, kerítést alkottak szinte körülötte, püffögött az üstdob, szállt a füst, és a semmiből megjelent egy helikopter, kötélhágcsót alábocsátva, ezen húzva fel Őt, és ott, a helikopter ajtajában lehányta magáról mind az összes golyóálló mellényét, és egy megafonba ordította tovább, hogy hajrá agyarok, a hangszóróból pedig ütemesen, tapssal kísérve szólt, hogy vesszen Brüsszel, vesszen Brüsszel.

A helikopter eltűnt a felhők között, és zuhogni kezdett az önkívületben fetrengőkre az őszi eső, ömlött szakadatlan, és szarrá áztatta az agyarakat, a színpadot, a szobrokat és térköveket. Kitetszett, hogy papírmasé az összes, és, ahogy a tömeg magához ért a hipnózisból, ott találta magát mind a sárban fetrengve. Ekkor fordultak a széleken álló tankok tornyai feléjük, és az első lövések hangjai nyomták el a pattogó visszhangot, amely még mindig mondogatta, hogy hajrá, Agyarország, hajrá, agyarok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Hajrá, Agyarország!
  1. Yeti szerint:

    Baráti tankok,brüsszeli célratartással.
    Teli kofferrel helikofferrel szabad az út.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!