Kampec dolores XXXVII. – Nirvana a bokrok tövében

Elmúlt hát ez is. Az utcákról, a térről és az életből kipárologtak a duplagyűrűsök, lecsapódtak a konyhák falain, azokon csorogtak tejfölszerű fájdalomként, és az urukat vélték körbefolyni a porladó malterben, mert a krizantémok rég lehorgasztották fejüket a temetőben, és már semmi sem maradt. A traktoroslegények, az olajos hajú férjek, a fogatlan nagyapák mind megadták magukat az időnek, csak a melegítőalsós, fiatalszerű nőstények tartották magukat még egy darabig, mert az új ivadékok a kiságy kőből faragott rácsaiba haraptak tejfogaikkal, amelyek úgy ropogtak, akár a csont, és nem lehetett műanyag dömpereken száguldozni, de hóban hengergőzni sem most már. Csak a sár és csak a szél volt egy héttel november kezdete után.

Amikor mindenki lassan süllyedt alá a téli álomba, Béla magához tért egyhetes életmozija után, amiből semmi nem derült ki, csak képeket meg hangokat látott és hallott, amelyek nem álltak össze egységes egésszé. És ekkor jött rá arra, hogy amit olyan buzgón keresett, csak az utolsó pillanatban, amikor már nem tud majd ellenállni a fekete lyuk vonzásának, és egy szempillantás alatt látja majd fölülről az egészet, csak akkor tudja meg, hogy érdemes volt-e itt és ide újjászületnie, és nem lett volna hasznosabb megpróbálkoznia a Nirvánával. Így hát arra szorítkozott, hogy még egyszer, és most már világos elmével nézze át újra, sokadik reinkarnációja után elnyeri-e a jutalmat, és alábukhat-e az igazi semmi érzékek nélküli boldogságába.

hiber– Na, elmész a francba Sziddhartha. – Ezt mormogta, így szidta a megvilágosodottat, mert észrevette, hogy a nagy kékség beígért boldogságát ő sem adja ingyen, sőt, keményebb föltételeket szab, mint a bádogbános a harangja alatt, aki csak hamis óbégatást és némi aprót kért az üdvözülésért. De nem játszott a partiban Allah sem a hülye Mohamedjével, mert senki sem volt a közelében, aki a sahádát a fülébe súghatta volna, amikor Béla épp távozni készül. Ahogyan születésekor anyja sem ezt sikította, hanem valami Krisztust emlegetett, így helyezve el újszülöttjét abba a trágyába, amely már ezer éve szítta magába ezt a vidéket, kurmplipaprikássá szublimálva az összes népeket. És most, amikor a gyalázatos újra éledezett haszonleső pribékek által, Béla kivédhetetlen vágyat érzett arra, hogy az egész cirkuszt messzire odahagyja.

A fröccsök ura fölfigyelt a katatón motyogásra, megörült, hogy barátját újra ezen a világon tudhatja, italt csúsztatott elé, hogy visszanyerhesse józanságát, de Béla nem dőlt be az ördög csábításának. Odakint megkondult a harang, és elkezdett zuhogni a hó. A közmunkások mindettől viaszfigurává váltak, és ebben a panoptikumban Béla most már tudatosan nézett bele a múltba, hogy érdemes lesz-e majd lótuszülésben a bukszusok alá ülnie, így próbálva meg elnyerni az örök homály világosságát.

Egészen hirtelen zuhant vissza a gyerekkorába. Alagutakon száguldott, csilingelő villamosokon ült, és amikor a förgeteg eltakarta odakint a Szentháromság szobrot, a közmunkások pedig hóemberré változtak, a kocsmában megszólalt egy rigó, és Béla kantáros rövidnadrágban ült a bambi mellett. Olyan révület telepedett az arcára, hogy a kocsmáros pultjának erődítménye mögé húzódott, nem tudva, milyen természeti jelenség, milyen cunami következik.

De a fröccsök ura észrevette, hogy csak emlékek kúsznak le a mocskos falakon, iramlanak Béla fejébe, és megnyugodott. – Csak a gyerekkor. – Ezt motyogta, s amíg ő a józanságtól verve törölgette a poharait, Béla üdvözült mosollyal kereste az indoklást, hogy mért jogosult innen örökre és végleg elmenni. Ezt a krisztusos dolgot nézegette épp a homloka mögött.

hoviharBrunnernek hívták a papot, aki házhoz járt hozzájuk a szentséget az avatatlan Kisbélába csöpögtetni, szinte titokban, de ott kellett lennie hetente egyszer hittérítő buzgalommal. Nehéz dolga volt a megátalkodott pogánnyal, és le is buktak közösen a bigott nagyanyával. Akkor derült ki, hogy csak színház az egész, amikor az öregasszony a kutyával keverte össze a sunyi csuhást. Brúnónak hívták a gyerek Béla kutyáját, és, amikor egyik nap ott ült a szentnek hazudott ember igyekezve jobb belátásra bírni Béla játékba ájuló ábrándozását, nagyanyó az áhitat közepén feltette a kérdést, mondván, hogy bezárták-e a pincébe a Brunnert. Az atya köpni, nyelni nem tudott, Brúnó – szegény – valóban a pincében volt, Brunner atya pedig végleg elveszítette szentséges jellegét, mégsem nem volt menedék, elsőáldozni kellett.

Minderről az aktusról csak egy megsárgult fénykép állított bizonyságot Béla múltjából, hogy valóban megtörtént-e, nem emlékezett rá. Ezen a darabon egy lánnyal ült hófehér ruhában, gondosan oldalra fésült hajjal, Icunak – ő volt a mátka a hit első stádiumába lépve – szintén fehér volt mindene, a ruhája, a haja borítása, az áhitatos szeme, és nézett bele a kamerába, amely valami olyan bizarr idillt örökített meg, amely csak perverz, Istent hobbiból imádó nagymamák képzeletében létezhetett. Idáig jutott az Antikrisztusban Béla, amikor megszólalt. – Adj egy vodkát! – A fröccsök ura elébe tolta az italt, az emlékező fölhajította, és beszélni kezdett hunyt szemekkel, mintha a kezében tartotta volna a fényképet, és azt olvasná.

– Olyan a képem, mintha bérmaszülőm megelőlegezve a cigarettát követelésemet nem köpött volna be, hanem egyszerre nem is két Mátrát – ezt szívott -, hanem mindjárt két jointot adott volna, hogy el tudjam viselni azt, amifelé terelni óhajtott az ostobaság. Révület van azokban a szemekben, a rémület majd később költözik beléjük, beleszakadva a valóságba, és egy életre szóló terhet adva hitbéli kérdésekben, amit majd – a fényképhez képest – hosszú évek múlva, és a korán elveszített szüzesség büntetésének terhét levetve terelt el ahhoz, hogy igazán belegondolva a lét abszurditásába Buddhánál kössek ki.

Ezt kántálta Béla, mintha könyvet idézne, és a fröccsök ura megrémült, hogy meg is nyugodjon aztán hirtelen, hiszen látta már ezt az embert levitálni a kocsmai asztalnál, így, bármi is jöhetett ezután, nem lepődhetett meg. Így vélekedett, de barátja minden lázáros álmát felülmúlta ez alkalommal. Vetkőzni kezdett, és a halálra ítéltek magabiztosságával szedte le magáról a gönceit, mígnem már csak egy szakadt alsógatya volt rajta. Ekkor körbevette a fény, szikrázott az aurája, és kiment a hóviharba.

aura2Letelepedett a bukszusok tövébe, a hópelyhek lepattogtak a fényburokról, lábait maga alá gyömöszölte, és a teste alatt szabályos kör alakban megolvadt a hó. A közmunkások ostobán nézték, amint belekezd a mantrába: Valahány létező ellenség buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon, bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett…Minden nő, minden férfi bármely származással, minden isteni s emberi lény, és az is, aki elbukott, ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon, bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett…

Bélán látszott, hogy elindult a hosszú úton, a fröccsök ura forró kakaót tett melléje, mert valahogy úgy gondolta, ez kell az üdvözüléshez. A mantrázó gőzölgött már a gatyájában, amikor a bádogbános, látva, milyen pogány szertartást celebrál ősi ellensége, és pláne a Szentháromság szobor mellett, ellentámadásba lendült. Amikor már a hibernáltak is fölébredtek, és a duplagyűrűsök is újra szilárd alakot öltöttek az ablakhoz tolulva, megkongatta azt a rohadt harangot. Ettől Béla teste megremegett, és villámgyorsan elsüllyedt a pocsolyában, ahonnan csupán bugyborékoló hangja hallatszott elő: Keleten és Nyugaton, Északon és Délen minden élő lény ellenség s buktatók nélkül éljen.

A kocsmáros keresztet vetett, de rájött, hogy ez itt nem helyénvaló. Bement az ivóba, ahol ott ült Béla fölöltözve, száraz ruhában, és csak ennyit mondott. – Már soha nem adsz egy fröccsöt? – Itt volt hát, de látszott, hogy nagyon messziről jött vissza, odakint a két közmunkás a pocsolyát vakarta a gereblyével az eltűntet szólongatva, amikor egycsapásra elállt a havazás. A kocsmában újra ott ücsörgött a rigó fütyörészve, a fröccsök ura ebből tudta, hogy Béla megint új tájakra indul, és amikor millió pitypang kezdett zuhogni alá a plafonból nagy sárgán, mint valami tavaszi zápor, a nagy utazó újra lehunyta a szemét, és alámerült ez elviselhetetlen lét elképesztő könnyűségébe.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!