Hat elemi lett, maradhat?

Rétvári Bence álomtitkár-manó, s így következésképp pártunk valamint kormányunk fölöttébb jóindulatú, ezért nem kívánja becsapni a felnövekvő ifjúságot – akinek talpai egymásra lépnek, testnevel és nótázik naponta -, ezért inkább ő döntené el, hogy ki menjen gimnáziumba, ki pedig a kukoricaföldekre címerezni.

Mint elálmodozta, vannak a társadalomnak olyan rétegei, ahonnan bizonyos ifjak érkeznek, és bolondos jódógukban azt hihetnék, hogy előrelépés lesz számukra a gimnázium, holott ez nincs így, és, ha bekerülnének ebbe az iskolatípusba, csak az értékes éveiket pazarolnák, ahelyett, hogy egyből jómunkásemberek lennének, mint Szalacsi bácsi.

iskolaValamint és továbbá – véli az álomtitkár-manó -, már a bemenetelnél fontos lenne tisztázni, kinek érdemes ezt az iskolatípust választani, kinek meg nem, ezért kötelező lenne a felvételi. Örömmel jelentjük, numerus clausus momentán még nincsen, ellenben már értjük, miért építik át a Kossuth teret olyanná, amilyenné.

„T. nemzetgyűlés! Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországban a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat, és ezekkel az eszközökkel kell mindig újból és újból bizonyítanunk a világ nemzetei előtt, hogy a magyar viszontagságos életének második ezer esztendejében is életképes, erős és hogy bántani nagy történelmi igazságtalanság.”

Ezt a szívhez szóló dumát Klebelsberg Kunó – akinek a nevében ma garázdálkodnak – mondta el 1925. február 20-án, egy költségvetési vitában, azok között a falak között, ahol ezek a mostaniak is ülnek. Kunó bácsi azonban – a maiakkal ellentétben – nagyformátumú mókus volt egy olyan országban, ahol annyi ember volt analfabéta, amennyien most megalkotják az új nemzeti egységet.

Ő azért munkálkodott, hogy a népeket kiemelje a tudatlanság jótékony homályából, és létrehozott egy iskolarendszert az alábbiak szerint. Az első út volt a hat elemi, ezt követően pedig tizenkét évesen lehetett menni inaskodni. A második út – pedig ez nem is buddhizmus – a négy elemi, négy polgári, majd a szakmatanulás. A harmadik pedig a négy elemi és a gimnázium, és a felsőoktatás.

Mindez száz évvel ezelőtt forradalmian új volt, annak ellenére, hogy pénz és származás alapján erősen szelektálta, mely gyermek melyik utat választhatja, célját viszont, hogy a nagy néptömegeket a bambaság áldott állapotából elemelje, elérte. Érdeme ennyi, és nem egyéb.

1909_iskolas_fiukViszont ha tetszik ez pártunknak, kormányunknak – és benne Rétvári álomtitkár úrnak, aki a jelek szerint mindenhez ért -, ha nem, mégiscsak eltelt egy évszázad, így visszakacsingatni nem egy komilfó dolog, pedig ez folyik épp, szépen, apránként, de annál módszeresebben. Hiába, kell az új földesuraknak a munkáskéz.

Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy míg Kunó bácsi a tankötelezettség kiterjesztésén munkálkodott, kései, és igen érdemtelen utódai meg leszállították azt. A legfrissebb adatok szerint már negyvenezer tizenhat éves párolgott el a mai oktatási rendszerből, hogy velük mi van, azt még Rétvári álomtitkár sem tudja. Ez az új irány tehát, a tisztelt választópolgár figyelmét arra hívnánk föl, döntse el maga, hogy ez jó-e. Más útravalónk nincsen.

Illetve egy tanmese: „Tizenegy és fél éves voltam, mikor a szülői tenyerek alól kiszedtem a horgonyaimat, járni kezdtem a magam lábán, és a saját fejemmel avatkoztam bele a magam sorsába. Komoly és látszatra nagyon meggondolt emberke voltam. Fehér nadrágban és nagygalléros kabátban, ahogy az egy vidéki gimnazistához illik. A második osztályba jártam – másodszor. Az első évben két tantárgyból megbuktam, apám összeköttetései révén könnyen pótvizsgát tehettem volna, sikerrel, de nem akartam. És egyáltalában nem akartam tovább iskolába járni.”

Ezt Kassák Lajos irkálta (Egy ember élete), aki ezek szerint hülyegyerek volt, mégis maga döntötte el, hogy sötét marad, és nem a Rétvári Bence. Azonban, ha tovább böngésszük az önéletírást, kiderül, hogy mindezt ő felnőtt fejjel igencsak keservesen megbánta. Amikor elkezdtek sorjázni a gondolatok a fejében, a Jolánnak kellett áttenni „helyesírásba” azokat, hogy bekopogtathasson velük a Nyugathoz. Aztán egyenesbe jött, mint kitetszik. De még egyszer mondom, ő döntött arról, hogy nem akar gimnazista lenni. És nem a Párt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
2 hozzászólás “Hat elemi lett, maradhat?
  1. Horváth Krisztina szerint:

    Kedves Rezeda,

    gondoltam, elmondom, hogy szívesen olvasom az írásait, bár nem éppen örömmel.
    Biztosan tudja, hogy nagyon jól ír; sajnálom, hogy nem ismertebb szélesebb körben. Persze az is lehet, hogy pusztán tájékozatlan vagyok.
    Köszi a mindennapi kenyeret, a szellemit:
    H. Kriszti

    • rezeda szerint:

      Tisztelt H. Kriszti!
      Köszönöm. Azonban ajánlanám figyelmébe a huppa.hu oldalt, amely országos hatáskörű, úgymond, s ahol párhuzamosan jelennek meg az írásaim, sokszor előbb, mint itt. Nagyon jó szerzőkkel találkozhat ott, s ha én tetszem – mármint a firkálmányaim -, az még jobban fog.
      Üdv: rezeda

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!