Kampec dolores XXXV. – Weltschmerz

Túl voltak hát ezen is. Most, hogy tényleg és visszavonhatatlanul beiramlott az ősz a kocsmába, és az eső ott permetezett a fröccsök urának arcán, csordogált a falakon és párát rajzolt az ablakokra, hogy alig is lehetett látni tőle az Isten elcseszett odakinti világát, benne a két közmunkással, akik úgy néztek ki, mint a vízből kikelt hódok, a templom tornya meg ködökbe burkolózott, hogy a harang kongása a túlvilágról érkezzék, végtére be kellett látni, hogy itt az ideje a téli álomnak.

Béla tehát készülődött is, annak ellenére, hogy a nyarat végighegedülte, vagy másképpen szólva kevés volt a lazac a falu poros utcáin – mindegy is -, ezért nem szedett fel két mázsa zsírt előrelátóan, mégsem félt a felelőtlenségétől – vagy gondatlanságától, ez filozófiai gusztus kérdése -, hiszen ott volt neki az ivó, és annak összes lazaca fröccsök alakjában, túlélési készletként. Beköltözött tehát a kesztyű kisujjába, és azt gondolta, most, hogy túlvan már minden jón és rosszon, majd onnan nevet kifelé a világ ostobaságán, és bár ne lett volna ennyire felelőtlen. Mert aztán hirtelen arcul csapta az, ami elől vélekedése szerint sikerült jól elrejtőznie, a valóság.

welltOktóber tizennyolc volt már. Erre azért emlékezett ennyire tisztán álmai gőzei alól, mert ezen a napon halt meg az anyja valamikor, erre a dátumra pedig akkor is rámerengett, amikor néhány vodka után a saját születésének idejét sem tudta, sőt, azt sem, hogy ki is ő valójában. Ennek ellenére azért röhögött magában nagy gonoszul, mert az eső, amely ekkor már három éve esett, most vízszintes irányt vett, és Béla tudta, hogy a víz bevégzi azt, amire ő a puszta körmével nem volt képes, és végleg eltakarítja a kék plakátok mocskát, amelyekre az ég egy világon semmi szükség nem volt. Sohasem. És ekkor becsapott a ménkő, mert annak a rohadt tévének mindig mennie kellett, hogy az embernek még a kesztyű kisujjában se legyen szemernyi nyugta sem.

Nem létezett menedék. Béla épp nézegette magában nagy bölcsen a semmit, amikor hirtelen-váratlan meghallotta a hangot. – Most Brüsszel következik. – Vagy. – Most Brüsszelnek kell lépnie. – Nem volt világos a benne keletkező tornádó miatt, azonban biztossá vált, hiába merengett öreg, rövidlátó hangyaként abban a rohadt kesztyűben, ezek nem fogják békén hagyni. Ott, az asztal mellett permetezett az eső az arcába, amelyet kezei mögé temetett, és egy beteg bányaló elhaló horkantása hallatszott csupán az ujjak börtöne mögül. – Ennek soha nem lesz vége már, a kurva életbe. – Olyan halkan motyogta ezt, hogy a fröccsök ura alig is hallotta, hogy barátja fölébredt a téli álomból, már azelőtt, mielőtt elaludt volna.

Így kezdődött el újra az élet az ivóban. Ekkor az eső idebent hirtelen megállt, csak ott kint zuhogott tovább kilátástalanul a víz az Isten szakállából, vagy a bánatos pillái mögül, ahogyan siratta az alantiakat. Béla kinézett az ablakon túl a reménytelenségbe, és úgy érezte, megfojtja a világ. Mintha mi sem történt volna, a bádogános lopakodott, a duplagyűrűsök a fejükön nejlonzacskóval igyekeztek az úrhoz, a melegítős fiatalasszonyok és olajos hajú férjeik bambán igyekeztek a halál felé, bömbölő gyerekeik mellett, akik a szakadó esőben nem düböröghettek a műanyag dömperjeikkel, így alkotva egységes halmazt. – Ezek menthetetlenek. – Ezt állapította meg Béla, és hirtelen felébredt teljesen. Kibújt a kesztyű kisujjából, hogy azt figyelje, mi jöhet még, mi a rosseb ezen a Földön.

fafejInnentől fogva tudományos módszerességgel bámulta azt a rohadt tévét, mert úgy vélte, ez valami kapocs a külvilághoz, amelyből talán a bölcsek köve is elnyerhető az igazságra nézvést, és bár ne tette volna. A fröccsök, és a dobozból folyó métely egyként járult hozzá ahhoz, hogy aztán végképp elveszítse a józanságát, ami így együtt – ha emlékezünk még rá – nem először fordult elő vele, sőt, mivel jól ismerjük őt, bátran mondhatjuk, hogy gyakorta. Így voltak ezek ketten, Béla és a világ. Közös ópiátjai egymásnak, amiből fakadón Bélából olykor egészen különös dolgok bugyogtak elő. – Weltschmerz. – Most épp ez szakadt ki belőle, de már hangosan, és a fröccsök ura bambán nézett rá, nem tudva, hogy az ördög, vagy a szentlélek szállta meg a barátját.

– Mit hadoválsz itt össze? – Kérdezte szívének teljes odafordulásával, mert ugyan sokat látott és tapasztalt férfiú volt, de ilyet még ő sem hallott Isten országának ebben a tyúkszaros szegletében. – Ez, kedvesem, a lélek viaskodása, amikor a benned meglévő idealizált világ összeütközésbe kerül azzal, amit amúgy odakint tapasztalsz, és emiatt a te szíved háborogni kezd, és meghasonlik. – Ezt a bölcsességet szedte elő tudata pókhálós rejtekéből Béla, és a kocsmáros azon gondolkodott el, hogy fröccsöt, vagy vodkát adjon ennek a prófétának – akinek hirtelen méteres fehér szakálla nőtt -, hogy visszanyerje a józanságát. – Csak figyelj! – Mondta Béla, aki vodkát kapott csupán elővigyázatosságból, hogy el ne veszítse az eszét teljesen és végleg.

Miután ezt fölhörbölte, és tényleg, szakálla azonmód eltűnt, ezért a kocsmáros azon gondolkozott, hogy módszerét szabadalmaztatja Wilkinson helyett, a hirtelen keletkezett bölcs pedig fejével a tévé felé intett, és valóban. Teljesen eszeveszettségek kezdtek el ömölni a dobozból. Először matematika óra volt benne, amiből kiderült, hogy a negyven százalék kilencvennyolc százaléka az egyenlő száz százalékkal. Béla a szalvétán osztott, szorzott, halmazokat és részhalmazokat állított föl és vetett össze, de sehogyan sem állt össze a képlet, de ezek, ott, a tévében csak mondták. – Na, ugye. – Jelentette ki Béla sokatmondón, és ekkor már a fröccsök urán volt a sor, hogy kinézzen az ablakon megkeresve az esze üszkös maradékait.

fejfaUgyanazt látta, mint a barátja, azzal a különbséggel, hogy az odakint lézengő sakkfigurákat névről ismerte. Rózsika néni bicegett, és a szakadó esőben haladtában klopfolta a húst, és látta a Józsi gondolatait kiömleni a fejéből, amint a szomszéd nagyseggű feleségéről ábrándozik, és aminek hamarosan vasvillás küzdelem lesz a vége, látta a traktoros legényeket szombat esti táncmulatságokról álmodni, a süldő lányokat a körmüket reszelgetni, miközben csorgott az arcukon a vízözön, a műanyag dömpereseket visítani a tavasszal eljövendő búcsúban, tehát látta az egész nyomorult életüket, akiknek minden mindegy volt, és ugyanarra jutott, mint a barátja. – Ezek tényleg menthetetlenek. – Magának is töltött egy vodkát.

Béla pedig csak leste a tévét, amelyben még mindig migráncsoztak, harcoltak szüntelen, szakértettek tojásfejű emberek, alkotmányoztak meg visítottak doszt, hogy már negyvennyolc órája aludni sem lehetett tőle, mígnem elérkeztek a közelgő nagy-nagy ünnep előkészületeihez, amikor az volt a kérdés, hogy a duce-fejű ott lesz, vagy nem lesz ott, és előkerült a fütty, mint egyetlen lehetséges és hiteles forradalmi eszköz. Ez ment szünet nélkül. Béla a miheztartás végett azért még kért egy fröccsöt, és így az álmatlanságtól és maligánoktól egyként sújtva, valami szokatlan, éteri állapotba kerülve gyömöszölte a két ujját a szájába, hogy fölkeresse az ifjúságát, és még egyszer Csónakos legyen belőle a farakások tetején.

szep-kepek-szurrealis-3De egy árva hangot nem tudott előpréselni, pedig csak fújta, egyre csak fújta, hogy a homlokán kidagadtak az erek. – Adj egy sípot! – Most meg ezzel állt elő, és a fröccsök ura már semmit sem kérdezett, hanem benyúlt a varázsfiókjába, és előhúzott egyet. Béla azzal a lendülettel ment át a templomba, ahol a bádogbános szokás szerint hülyeségeket mesélt a reszkető fejű duplagyűrűsök okulására, és amint Bélát megcsapta az Isten dohos szaga, teljes erejével megfújta a sípját, hogy a falak is beleremegtek. A duplagyűrűsök sikkantottak, a bádogbános megmerevedett, és már tudta, hogy ezúttal rendőrség nem segíthet, mint legutóbb, mert most itt, helyben kell megküzdeni a gonosszal.

Intett a kántornak, aki belecsapott az orgonába, amitől a hangok irdatlan kakofóniája alakult ki, a megaherzek őskáosza úgymond, ahogyan a szentlélek és annak megrontója egymásnak feszültek. Minél inkább fújta Béla, annál jobban nyomta a kántor. A fröccsök ura hallotta, hogy baj van odaát, és azt is sejtette, miért. Átballagott, és szelíden barátja hóna alá nyúlt. – Gyere már, az istenért! – Bélában a maligánok és az alvatlanság miatt hatalmasan terült el a tehetetlenség, alig értek el a kocsmáig. Itt egy csapásra véget ért a forradalma, és amikor a duplagyűrűsök rázendítettek az „Édes Jézus légy velünk…” kezdetű örökzöldre, Bélából még kibuggyant tudatának utolsó iszapos maradéka. – Sub specie aeternitatis. – Ezt lehelte, és elájult. – Majd meg kell kérdeznem, mit akart mondani. – Gondolta a kocsmáros, és ebben a pillanatban elállt az eső.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!