’56 a kazánházban

A nyolcvanas évek legelején, valaha volt boldogult úrfikoromban, amikor a segédfűtés nemes művészetét űztem hivatásilag, még teljesen más volt a világ. Nem volt benne se Orbán, se Gyurcsány, se Németh Szilárd, sőt, egyáltalán senki sem volt a mai istenek közül. Kádár volt, még rajta a hús az azóta rég ellopott csontjain. Meg Trabantok, Wartburgok pöfögése, valamint párthatározatok. Voltaképp, ha jobban belegondolok, a veleje ugyanaz volt, csak a matéria tért el, meg a kötelező ima szövege.

Viszont, hogy Dali könyörgött volna a nyersanyagért ebben az én városomban, az minden kétségen felül állott. Az egész rohadt, egyre gyorsuló ütemben táguló Univerzumban még egy ilyen hely nem volt, ilyen kavalkádja koroknak és eszméknek, mint ez a pont, amelyet Szombathelynek neveztek el a marslakók. És ezen belül is a Március 15. tér, ahol Lenin szobor állott (kezében a sityakja), és ezt a szellemi katyvaszt tetőzte meg a már akkor is hülye hatalom azzal, hogy a létrehozott sajátos szimbiózist őriztette október 23-án az ellenforradalmi erőkkel szemben, akik persze sehol sem voltak.

szombathel_007_041fEnnek ellenére egy tömény forradalom volt tehát az a csodás szocreál tér, amely így egyben évszázadokat ölelt át mondanivalójában, mutatva, hogy csodát nagyon könnyű tenni, csak akarni kell. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy túlnan, alig kétszáz méterre meg szovjet hősi temető volt a maga piros csillagban végződő obeliszkjével a platánok alatt, akkor kiderül, hogy a kazánház, amelynek a mélyiben töltöttem méla ifjúságom, épp a középpontja ennek az egésznek, amelyet bús magyar sorsként értelmezhetnénk, ha szenvedő lovak nem bitorolnák már ezt a kifejező szimbólumot.

Meg a Gyula. Ő volt a főnököm nekem, a fűtő, és mint az kiderült az éjszakai műszakos ivászatok közben, ő tényleg forradalmár volt, nem ilyen nyikhaj Orbán, aki csak pofázott, amikor már minden tuti volt. Gyula a vérét, illetve hát a szabadságát adta ezért a mi mostani nagy hevületünkért, ugyanis egy zűrös éjszakán éppen a szomszédban lévő obeliszkre mászott föl, és le akarta rugdalni a csúcsáról a vörös csillagot. Ezért kapott pár évet, és a sors furcsa fintoraként szabadulása után épp ebbe a kazánházba került, ide, a szovjet temető, meg a Lenin szobor mellé.

Tehát ő volt a főnököm nekem, akivel szakmányban lehetett versenyt olvasni a tizenkét órás műszakok alatt, és, ha már végképp káprázott az ember szeme, akkor meg sakkozni, olyan mennyiségben, hogy még Kádár apánk bozontos szíve is örült volna, ha látja. De nem látta, ő másképpen látott, más szemei voltak. Ez volt az a kor, amikor a magyar Bretschneiderek élénken érdeklődtek az emberek gondolatai iránt.

emberkodÉn is szinte a Kehelyben éreztem magam, amikor egy kótyagos éjszakán a buddhizmusról tartottam előadást az egyik ivóban, kifejtve, hogy ez az igazi vallás, mert ebben van a legkevesebb transzcendencia. Ez a különös szó megütötte az én Bretschneiderem fülét, mellém szuszakolódott, és megkért, hogy meséljek neki erről az egészről, és én hosszan, mindent elbeszéltem, míg ő csillogó szemekkel hallgatott, mert megvolt az aznapi írnivalója.

De ez mindegy is. Csak úgy fölskicceltem, milyen szellemi trutymóban, és milyen felemelő környezetben jött el a nevezetes október 23-a, amikor végleg bebizonyosodott minden hatalom hiábavalósága és fölöslegessége, pedig akkor még sípjaink sem voltak. Olyan idő volt, mint most, ilyen ködülte. Az éjszakás műszak, az ugye este hatkor kezdődött, és a rosseb se törődött vele, hogy mostan épp forradalom vs. ellenforradalom napja van-e.

Ott volt a könyv, meg a penzum – óránként ötven oldal -, amit le köllött tudni. Tízkor leállítottuk a kazánokat, mert már elég meleget kapott a dolgozók segge, és eljött a sakkozás ideje is, persze, amikor „Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár, vendég lesz az, így tűnődtem, azért roppan künn a zár, az lesz, más ki lenne már?” – Egyszóval dörömböltek.

Fölmentem a bunkerból azon a húsz lépcsőn, és ott állott két szerv. Na, mondom, a Gyula már megint lerúgott egy csillagot az égről, de nem. Fáztak ezek ketten, melegedni akartak, és szidták a Lenin, a kapitány, meg minden elképzelhető lények jó édesanyját, hogy nekik itt kell rostokolni éjszaka a ködben. A vókitókijuk egyfolytában nyikorgott, meg szörcsögött, hogy jelentést, van-e valami cselekmény vagy esemény, ilyenek.

Elunták aztán, és lehalkították azt a szart, viszont az egyik, amikor meglátta a sakktáblát, könyörgő szemekkel lesett, hogy ő is szeretne, de nagyon. Nem árulta el, hogy Kaszparov volna álruhában, és sorban rommá vert mindkettőnket úgy is, hogy negyed óránként kiszaladt megnézni azt a kurva szobrot – mint mondta -, és jelenteni, hogy nincs esemény.

kodMiért is lett volna? A dolgozók elégedetten horkoltak a paplan alatt a söreik beszlopálása után, asszonyaik kócosan nyújtóztak mellettük, a gyerek meg böfögött a kiságyban. Senkinek eszébe nem jutott szobrot dönteni – hacsak a Gyulának nem a tizedik bekapott matt után -, így csorgott szét az éjszaka állandó bejelentkezésekkel, hogy semmi se sincsen. Nem volt egy forradalmi hangulat, mert ekkor már, aki nem volt ellenük, az velük volt. Míg most, aki nincs velük, az ellenük van. Sőt, nem is magyar. Nem elhanyagolható módosulás.

Négykor aztán el kellett indítani a kazánokat, de ez a kettő az istennek se akart kimenni a ködbe. Pedig ekkor már 24-e volt, és elmúlt a légiveszély. Aztán elmentek végre és persze, köszönve a meleget, meg a barátságot annak az embernek, akit lecsuktak azért, amit őrizniük kellett volna. Hülye egy világ volt, milyen más lett volna, viszont a mai még böszmébb. Ergo, semmi nem változik. Illetve dehogynem.

Azok tudni akarták, mit gondolsz, ezek pedig meg akarják mondani, mit gondoljál, és ez egyáltalán nem mindegy. Azok békén hagytak, ezek meg visítanak permanensen. Akkor csöndesen sakkozgattak a rend őrei, és szidták a rendszert, mostan TEK van, vonulásokkal. Haladunk. Szóval máma megint 23-a van, másfajta felgondolásokkal. A kazánházat sajnos már rég bezárták, tehát, namaste. Zárásképp azért: az az őrizés csakúgy értelmetlen volt, mint a mostani tutulás. Rendszert hétköznap kell dönteni, az ünnepeket ugyanis kurvára vigyázzák.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,
1 hozzászólás “’56 a kazánházban
  1. pettra1 szerint:

    +++

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!