Lógni fogsz

„Vérbeli tökfejek képviselik az EU-t. Majd bolondok lesznek a törökök megvédeni Európát Európa helyett. A kedvezményeket természetesen elfogadják, élnek velük, de a migrációt eszük ágában sem lesz meggátolni. Hiszen ők is – százmillió muzulmán! – az EU-ba törekszenek. Az ilyen Junckerek méltó megbüntetése érdekében kell majd visszaállítani a halálbüntetést. Mielőtt még a muszlim hódítók alkalmazzák – ellenünk.”

kötélMindezt az emelkedettséget egy közpénzből táplálkozó folyóirat főszerkesztője rittyentette a búúkra, amely fórumon nem először, és nem utoljára nyilatkozott meg hasonló ótvaros szellemben. És most, hogy végre másnak is feltűnt, ilyképp nem csak a fészt bújó manusok, hanem a még szélesebb közönség is megismerhette azt a fekáliát, ami a fejében fortyog, hőssé emelte magát, a barikádon kitárt mellel álló forradalmárrá, akit a libsibolsik el akarnak taposni.

„Kiadták rám a kilövési engedélyt.” – Így büszkélkedett rögtön, holott egy lófaszt, mama. Mindez, hogy színre került, miként is gondolkodik az „irodalmár”, csupáncsak egy újabb apró szelete annak a történetnek, amely dokumentálja, hová is keveredtünk az elmúlt pár évben. Hogy mifélék rajonganak az illiberalizmusért. Ilyenek, meg a savazós ember, aki a párt székházánál demonstráló egyetemista arcába ordított végtelenül eltátott szájjal, hogy megvédje a hazát, de elsősorban is aviktort.

Akkoriban csak-csak elcsodálkozott a polgár lányos zavarában, hogy jé, ilyen ökrök is vannak Mária országában, viszont, mint az főszerkesztő úr lázárjából is kitetszik, ez a tempó általánossá vált úgymond, bejáratott nívóvá azóta. Valami még visszatartja őket attól, hogy fényes nappal az utcán ruházzák meg azt, akinek szerintük rosszul áll a szeme, és nem zsinóros-mentés-rovásírásos ruhában busong Erdély elveszítésén, de ne legyünk türelmetlenek. Ha így folynak tovább a dolgok, ez az idő is el fog jönni, csak ki kell várni. Már fényezik a fokost.

Ez a massza, amely most épp ősmagyar, megminden, nem nagyon ismer egyéb érvet, mint az artikulálatlan üvöltést, amely végül is becsülendő álláspont, csak nehezen érthető. Van nekem ez a szerény kis oldalam itten a neten, amelyen azzal foglalkozom, hogy bemutassam a világ ostobaságát. Eleddig olykor-olykor odatévedt egynéhány ilyen üvöltős alak, hogy elhajtson engem a jó édesanyámba, aki szegény már rég halott, viszont a fölöttébb keresztényi emberek szerint ótvaros ribanc, mert kiszart engemet a világra.

The Boss Is MadMindezeken nagyon jól szoktam szórakozni, és örülök, hogy a tátott szájúak ezt nem is tudják. Hanem a napokban új szintre lépett ez az egész, ami fejlemény nem kevésbé szórakozató, ámde mégis borongóssá tesz picinyt. Akadt egy jótét lélek, aki nem volt rest, és visszalapozott írásaim tengerében. Aztán egyenként, sorban fűzte hozzájuk az emelkedett kommenteket főszerkesztő úr stílusában, és meg kell vallanom, ez a kitartó buzgalom engemet csodálatra inspirál. Örömmel látom, hogy milyen állhatatosan jódógos ez a nemzet.

Viszont, hogy honnan jön ez a végtelen gyűlölet, azt ölég nehéz kihüvelyezni, ám egy álmatlan éjszakán megvilágosodtam. Madeleine-met belemártottam a teámba, és láttam magam ötven évvel ezelőtt, amikor házunk előtt, az utcán suttyó kölyökként álmodoztam, és karjaimmal hadonásztam, ami úgy tűnhetett, mintha dobálnék valamit. Hiába, már akkor is különös alak voltam.

De mit tesz a teremtő, arra járt egy jóember a füstös Wartburgjával. Meglátta mozdulataimat, csikorogva fékezett. Visszatolatott, és ő is eltátotta a száját, ahogyan kiszállt. Ordított, amely során kifejtette, ha így folytatom, akasztófán fogom végezni, aztán tovább is indult meglehetős elégedetten. Akkor még nem rendelkeztem a cinizmus áldott képességével, nem tudtam kívül helyezni magam a világ folyásán, tehát elbőgtem magam.

És most jöttem rá, hogy mindaz, ami ma van, már nagyon régóta itt van. A wartburgos embertípus akkor is megvolt, és az ő utódaikból lettek a főszerkesztők, és a fideszbuzi kommentelők. Semmi nem változik, csak többen vannak, akik szerint akasztófán kéne végeznünk nekünk, liberális mocskoknak, és lógni is fogunk, ha rajtuk múlik. Itt tartunk most, nem épp sehol.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!