Illiberális kiilleszkedés, avagy: nyelvében él a nemzet

Különös dolog ez a nyelv. No, nem éppen az, amely egyetlenünk hátsójában forgolódik szűnni nem akarón, hogy gazdája hozzájusson ehhöz-ahhoz a köz javaiból, hanem az a másik, a virtuális, amely arra hivatott, hogy a körülöttünk zúgó valóságot leképezze, azaz, maga a lingua. Ez élő, szuszogó valami, amely követi az árnyékvilág alakulását, s ha abban abszurdot tapasztal, akkor maga is ilyen álomszerűvé válik, mert be kell mutatnia valahogyan a lehetetlent. De sokszor meg is erőszakolják szegényt. Már az is szerencsétlen dolog, ha ezt tudósnak kikiáltott nyelvészek teszik, az viszont maga a katasztrófa, ha a politika szorgoskodik ezen csak azért, hogy az általa létrehozott trágyadombot ábrázolja, vagy elfedje valahogyan. És éppen itt tartunk most.

Nem feledtük el még a fedett sportlétesítmény nagyszerűségét, amely szörnyeteg a közpénzek rendszeres elkúrását volt hivatott elrejteni úgy, hogy a stadion szót száműzte volna a szótárból. Ilyen cselekedetekre csak diktatúrák képesek. „Az egységes szóhasználat segíti a közérthetőbb megszólalást, s egyúttal a kormányzati politika irányát is mutatja.” Így, s ezzel magyarázta az emberminiszter azt a különösséget, hogy beosztottjai nem ejthetik ki szájukon a stadion szót, meg még sok egyebet.

hakwp3kmjkhEz az ukáz azonban még mindig csak meglévő hangalakokkal operál, de van egy másik szint is, amely új szavakat hoz létre, s ennek élharcosa maga a nagy tudjukki, aki bevezette a köztudatba az addig nem igazán létező illiberális szót, hogy a fejében lévő katyvaszt valahogyan el tudja mondani, és mégsem sikerült neki. Viszont általános visítást váltott ki szerte a világon, amely folyomány valószínűleg meg is felelt lázáros terveinek. A dolgok viszont felgyorsultak, így ezt az egész történetet már be is fedte az idő a maga migráncsaival, a nyelvújító törekvés azonban nem veszett ki pártunkból. Tisztára Kazinczyk ők, mint most épp Víg Szilárd, a konyári győző.

Nagy idők nagy embereket kívánnak, mint az Svejk óta tudvalévő. Polgármester úr ebben a szellemben éli életét a végeken, s mivel tanárként már nem fungálhat, mert belengette a büdös és koszos roma gyerekek megruházásának felemelő ideáját, s emiatt valagba rúgták, most, mint a szemétdomb első embere nevelné népét, s nem is akárhogy.

„Ha akármilyen félelemkeltő megnyilvánulás zajlik, kiilleszkedés, akkor nyilván engem szoktak értesíteni a konyári lakosok. Nekem az a célom, hogy ezeket az embereket visszaillesszük a többségi társadalomba, az elvárt viselkedésre neveljük át, hogy a nemzetünk és a közösségünk javára viselkedjenek.”

Ilyeneket delirált aranyom. Minderről hámozzuk le azt a vegytiszta fasizmust, amely süt a szövegből, és csupán azért, hogy fölhorgadásunkat félre téve – mert ezt a tempót már megszoktuk sajnos – csupán a nyelvújítás nagyszerűségére koncentráljunk, hogy meglássuk új, frissen született szavunkat: kiilleszkedés. Ez maga a csoda. Kosztolányi szegény kiválasztotta a tíz legszebb magyar szót. Ezek: anya, gyöngy, szűz, ősz, kard, vér, csók, sír, láng és szív. Most recsegő csontokkal fordul egyet, és tizenegyediknek beemeli ezt az unikumot is: kiilleszkedés. Amely ugyan semmit nem jelent – azaz tisztára citrancs -, ámde jól mutatja új elitünk szellemi nagyságát a gödör alján. Ahogyan az illiberális demokráciában kiilleszkednek a fedett sportlétesítményben. Uram, irgalmazz!

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!