A bambaság dicsérete

Akinek ebben az őskáoszban – amely mint valami vörösiszap elöntötte hajdan szebb napokat megélt országunkat – megmaradt még valami a józan eszéből, nem sok jót jövendölünk, hamarosan bizonyára elveszíti azt, csak a sorát kell kivárni. Ép lélekkel bajos lesz kikecmeregni arról a zárt osztályról, ahová a kollégisták és folyományaik gyömöszkölik a keményen dolgozó jómunkásembert, hogy átvegyük a szintén a szellemi Olümposzon egyensúlyozó Sándorvagyok frappáns terminológiáját. És még svájci sipkát is öltünk felhőtlen gyönyöreink közepette.

Ömlik a szellemi egytálétel a nyolcvanmilliárdos médiaszerű képződményből, a sajtómunkásoknak már nem nagyon kell Lomnicit retusálniuk, felkentjeinek saját forrásból oldják meg a valóság újraértelmezését, és még csak nem is erőlködnek. Itt van mindjárt nekünk maga Bakondi György, aki havi egymillióért vezeti be a nemzetet egy párhuzamos valóságba. Még szeptember közepén nem esett nehezére vizionálni ezt meg azt, és mi is kérünk abból a gombából, amit elmajszolt, hogy jobban érezzük magunkat. Fölhorgadt akkor a katasztrófák hajdani védője, és példátlannak nevezte, hogy mintegy ezer migráns vasúton, felfegyverzett horvát rendőrök kíséretében, kopogtatás nélkül érkezett Magyarországra.

dada1Pöttyös gombás delírje arról szólt, hogy a mozdonyvezető őrizetbe vétele mellett lefoglalták a vonatot, a negyven horvát rendőrt pedig lefegyverezték. A katasztrófás ember megmondását az állítólagos lefegyverzésről már egy másnapi rendőrségi közlemény is cáfolta, most pedig Pintér Olajos Sándor belügyi tótumfaktum írásbeli válaszban erősítette ezt meg az ország sárgába hajló házában. És mégsem akadt egyetlen manus sem, aki azt mondta volna, hogy tán el kéne húzni a jó francba az ilyen alakoknak. Miért is került volna, amikor a zöme ugyanabban a kényszerzubbonyban táncol, mert meg akar felelni a szifilisztől megbambult prefasiszta Nietzschének. Igaz, ők ilyenekről nem tudnak.

Jelek már voltak árvizek idején, édes emlék ez is. „Öblözet – mondja Orbán Viktor. – Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek. – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit. – Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben? – Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán. – Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ: – Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter? – Onnan? Igen! – feleli Bakondi.” Hát nem délibábos Hortobágy atyáink nívója? Ők vezetnek minket most a vérzivatarban.

Aztán, hogy még jobban kinyissuk a pofonládát, idézzük ide a friss frakcóvezető Kósa Laja nívóját is, aki új adónemekről fejtette ki hajdan gondolatait, ekképp: „Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.” Mitagadás, ott van a szeren. Ezért mondom, nehéz lesz ebben a közegben józannak maradni. S ha ehhez hozzácsapjuk még, hogy a friss propaganda-miniszter – a Rogán – nemzeti konzultációs központról szövöget omló álmokat, ahol sándorvagyokok fejtik ki majd cáfolhatatlan igazságaikat, végképp csak egy marad: káromkodunk és fütyörészünk, végül kunfajta nagyszemű legények leszünk. Kínzottjai a méla vágynak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!