Taktor

Már százezer éve történt a reveláció, amikor leánygyermekem olyan három éves lehetett, és csendesen szendergett az autó hátuljában valamikor a jura-kori őszben. Duruzsgált a járgány, sárga levelek kavarogtak az úton, amikor a kölök megtette a kinyilatkoztatást, és ellentmondást nem tűrően fölordított: taaaktor. Valóban, oldalvást döngölte a földet egy ilyen gépsárkány.

Mindez teljesen előzmények nélkül történt. Aztán, ahogy a leány rögzítette a valóság röpke szeletét, vissza is zuhant az apátiába, és halkan szuszogott tovább az álmaiban. Bambán néztem magam elé jó darabig, majd ocsúdva a döbbenetből hangosan fölnyerítettem, föl nem fogtam, hogy a panelban nevelkedő kis hugyos honnan szerezte mezőgazdasági gépészeti ismereteit, és besoroltam a csoda kategóriájába, de a színdarab minden pénzt megért.

Ez még abban az időben történt, amikor nagyon egyszerű volt a világ. Röviddel előtte Olaszországba indultunk, én meg a térképen mutogattam neki, merre is lesz az út, amikor lakonikus tömörséggel rakta helyre a dolgokat kijelentvén, mindez lehetetlen, és meg is magyarázta, miért. Aszondta, hogy elindulni sem érdemes, majd a térképre bökve ki is fejtette az okát: rá sem fér az autó, olyan közel van.

alakom 3Máskor meg, még ugyanebben a korban szintén utazva messzire, a húsz kilométerre lévő határnál megállva örömmel nyugtázta, hogy de jó, már meg is érkeztünk, és kipattant az autóból, alig is lehetett visszarakosgatni. Mindezt nem a képes album kedvéért elevenítettem meg, csupán azért jutott eszembe a legendárium, mert hasonló dolog történt Simicskával is, aki február hatodikán szendergéséből ébredve ordított föl: geci. Ez egy taktori kinyilatkoztatás erejével hatott, amiből az ocsúdás még nem történt meg teljesen.

Amennyire új volt a világ a kölöknek annak idején, a gecizés óta legalább annyira nóvum a Hír TV-nek, hogy nincsenek benne a NER-ben, és nem érkeznek hetente kormányerők műsort szerkeszteni. Most a királyiba járnak erősen, így a közlóvé is oda megy dögivel. Ez ugyan nem elhanyagolható mellékszál, a lényeg azonban máshol van. Mint azt Tarr Péter, a váratlanul szabaddá lett csatorna vezérigazgató-helyettese egy interjúban kifejtette, kiestek az együttnyalás rendszeréből.

A pénz elmaradása nem volt elég, azok az alakok, akik a megvilágosodás előtt baráti tanácsokkal látták el őket, hogy mely barmok szerepeltetése kötelezően ajánlott, meg hogy mi volna a követendő irány, ma már ellenségként kezelik őket, ezt pedig felszabadulásként élik meg. Immár nem köll engedélyt kérni a ki nem mondott szabályok miatt a vezetőségtől, áttételesen a kormányzat embereitől arra, hogy kiket hívjanak be műsorba vagy milyen témákat dolgozzanak fel.

Mindez amúgy örömmel is eltölthetné a szívünket, mégis kérges marad az. Csöndben megkérdezzük, mi volt az oka a régebbi szervilizmusnak, amiben azért mégis csak oly jó volt lubickolni, s milyen érzés most a vélt szabadságban. Hogyhogy ma már újságíróként igyekeznek működni a régebbi szócső szindróma helyett, meg ilyenek. Azért ilyen hirtelen nem lehet hőssé válni, mert mi elefántok vagyunk, így emlékezettel terhelten leledzünk az árnyékvilágban. Nem utolsó sorban pedig Simicska úrhoz volna kérdésünk avagy kérésünk: ha már taktort kiáltott, mondhatna már végre kombájnt is. Nem kerek a történet ugyanis, lafog a levegőben, mint a térképre rá nem férő autó.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!