Szétmegy a testem, mint benned a mocsok. Ez jött ki hirtelen, mint erdőben a vadnyom, amikor megláttam a képernyőn a hírt, amely felemel: Kocsis Máté kézilabdázó lett. Pedig ez nem úgy megy, hogy csak nosza. Annak idején Edit néni, az én testem nevelője engem óvott is a bajoktól. Holott túlsúlyos nyolcadikosként már évek óta baszketbáloztam, mégis a 798-as Petőfi Sándor Úttörőcsapat (fogadás jobbról) handballosai közé félve állított be. Hogy tudok-e futni oda, és még vissza is. Ez volt a baja neki.
Érdemlendő indok, de lényegtelen, megette az idő az egészet. Annak idején, amikor még sportolni voltam képes, különös világok járták. Az úgynevezett szövetségekbe a párt delegálta a tagokat, következésképp elnököket is, és amint fölnőttem, azt hittem, hogy amint Hajós kolléga vázolta föl a veszedelmet a tantestületi értekezleten – amikor már nem dagadt nyolcadikos voltam -, hogy jön a plurális demokrácia, és szétrohad a világ. Mindenki csak nézett ki az ő fejéből, még az én drága igazgatóm is, aki meglátogatott a kollégiumban, miközben vigyáztam a kisdedeket, és utamra derített a nevelői szobából.
Menj az övéidhez. Ezt mondta, és ő volt annak idején a kézilabda szövetség elnöke ott, azon a megszentelt helyen, ahol azóta vagyok. Mindez, amit eleddig meséltem, csupán arra szolgál díszletül, hogy lefössem, milyen helyen is élünk. Ilyenen. Szűkebb vonzáskörömben, ahol lébecolok, lakik a magyar kézilabda egyik ikonja. Farkas Ágnesnak híjják, és ő is kandidált, hogy elnök lenne a kézlabdásoknál. Különösebb ismertetőjele nincsen neki, csak ért hozzá. És olyképp, ahogyan a birkózóknál is a rezsibiztos nyert a bevált ember helyett, így itt is, csakúgy Kocsis Máté lett a befutó.
És éppen ez a bajom nekem. Hogy mért köll megbarmolni, ami amúgy működne. Belepofázni. Értem én a vonalat, Mocsai is megkapta az ő TF-jét, csurog, cseppen a morzsa. Csakhát, nem lesz ez mindig így. Az idők változásával elnökölni lehet, de minek? Elfújja a szél. Bármennyien is üvöltöttek, meg zenéltek, azért Woodstockban a király Hendrix maradt. Ilyképp ott vagyunk, mint az én drága igazgatómmal annak idején. Megyek az övéimhez, mert testvérek: dagdugó varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ, mint azt a Bizottság óta tudjuk teljes bizonyossággal, és végetérhetetlenűl.
Vélemény, hozzászólás?