Kövér, az elefánt

Túlságosan kinyílt a virtigli komcsigyerek csipája, csak ül ott magának a pulpituson, kezével a szaros vödörben könyékig, és a riadtan remegő bajszából hulló korpa közt azt lesi, kire kenhetne belőle még egy kicsit. Ő a Kövér, a László, aki hiába örökös házelnök már lassan, látszik rajta nagyon, hogy gyerekszobája az nem volt, viselkedni nem tud, bár beengedték a klubba de mindig belehugyozik a zongorába. Vagy a tüzes tűzhelyre, így nem csoda, hogy ürítése után büdös füstök szállnak fel a magyar közéleti ájerbe.

Nem ma kezdte. 2002. március 14-én ezt mondta Szombathelyen: „Szóval egy pillanatra fogadjuk el azt, hogy csak ennyire vagyunk képesek. Hogy egy képesség nélküli, alkalmatlan, tehetségtelen néppé lettünk az elmúlt néhány évtizedben. Csak én erre azt mondom, hölgyeim és uraim, hogy így viszont nem érdemes élni. Tehát hogyha így gondoljuk, akkor menjünk le a pincébe, keressünk egy jó erős kötelet meg egy viszonylag erős gerendát és szöget, és kössük fel magunkat. Csak én azt szeretném kérni azoktól, akik ezt próbálják önökkel elhitetni, évek óta ezt próbálják sulykolni az önök fejébe, hogy legalább járjanak elöl jó példával. És ha ők már mind végeztek, akkor mi meg mégiscsak gondolkodjunk el azon, hátha nélkülük többre mennénk.”

Ez volt a híres köteles beszéd, amely oly igen nagyon jól sikerült, hogy stílusban, tartalomban megragadt azon a szinten, ahová akkoriban jutott, és úgy megtetszett neki, hogy lázas világa azóta sem ereszti, rajta és a Fidesz brancs bohócain kívül szűkös agyában mindenki kommunista, ezért úgy is beszél velük, ahogyan szerinte a vörösök megérdemlik. Pedig közéjük tartozik a lelkem. Az a manus, aki kommunista aktivista, KISZ-titkár volt, 1986. február-szeptember között a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának munkatársa, 1988 novemberében a frissen alakult Magyarországi Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsa (MISZOT) alelnöke lett (a másik MISZOT alelnök Gyurcsány Ferenc volt, hehe), most bőszen bolsizik.

Még az ősszel Szanyi Tibort tette helyre kondás stílusban. Pedig Isten látja lelkemet – holott nem kéne -, nem szeretem az MSZP megmondó-emberét, akit mindenki csak Szanyi kapitányként ismer, mégis horgadtam akkor is. Ami vele történt az „ország házában” az már mégsem komilfó, azon a szinten van, amikor drága Peresztegi tanár úr nagy hangon kijelentette a fizika órán: ez már sok a többnél.

Egyébiránt ő volt az is, hogy a fegyelmezetlen nebuló ellenőrzőjébe ezt a bejegyzést tette – vélve így a megszeppent gyerek, és főképpen annak apja kellőképpen megrémül – ezt írta tehát a világoskék füzetbe: „Óra alatt ett”. Viszont a legjobb, hogy az apa válaszolt is a kihívásra, és üzent is rögtön vissza a szigorú embernek, nem másképp: „Egészségére!” Ezzel a dolgok a helyükre kerültek, a zabáló gyermek és apja megnyugodott, meg a tanár úr is. Így ment ez.

Nos, Szanyi kapitány már „sok a többnél” dolgot vett a fejébe, ezt írásba is adta már jó előre, így vélve részéről lerendezettnek a dolgot, csak azzal nem számolt, hogy óra alatt esz is. De megtette, és az ő tanár ura is jóságos volt, ő a „Kövér, a köteles” köszönhetően az állandó jelzőt Secretman-nek már jó évtizede. Nos, a bajuszos tanár úr megelőzve a nagyobb bajt úgy döntött, hogy az oda nem illő szavakat el sem engedi mondani a megszentelt falak között, nehogy aztán a kapitány ellenőrzőjébe kelljen bejegyezni a fejében izzó lázálmokat. Egyszóval éppen nem Peresztegi tanár úr stílusában kijelentette: kuss van fiam.

Mindez sajátos annak tükrében, hogy itt már sok minden elhangzott a „térdre csuhások”-tól a „hordót a szónoknak”-ig, igaz, ezek még nem a bajuszos regnálása alatt, viszont már az ő idejében kurváztak itt le női képviselőt, zsidóztak, cigányoztak is párszor mindenféle feddés nélkül, azaz, a „Tház” falai között éppen az a kettős mérce működik, ami miatt – az Unióra utalva minduntalan – a Fidesz folyamatosan visong.

Hát ez van, de a pajkos Szanyi gyerek kicselezte az elnököt, táblán mutatta fel, mit is akart mondani. Egyébként csupán trafikozott egy kicsit, de ez rohadtul érzékeny pont mostan a kormánypártnál, sokkal inkább, mint akármi más dolog a világon, ami amúgy meghatározza a ’zemberek mindennapjait most éppen. De hát azok nem jelentenek hangsúlyos problémát a mostani világban, tán éppen ez okozhatta, hogy a közszolgálati híradó valahogyan elfelejtette a Szanyi-féle táblát megmutatni, s ezzel úgy tett, mint a bújócskázó kisgyerek, aki, ha befogja szemét, azt hiszi, láthatatlan. Pedig nem.

Ez volt lombhullás idején, de jó sportolóhoz méltón Kövér folyamatosan átmenti a formáját, most éppen itt tart: „Képviselő úr, duguljon már el!” – szólította fel Kövér Novák Előd jobbikos honatyát, aki folyamatosan nemtetszésének adott hangot Szijjártó Péter külügyi államtitkárnak a 25 évvel ezelőtti „páneurópai piknikről” szóló megemlékezése során. Nem sokkal később a napirendet Kövér olyan sebességgel hadarta el, hogy többször is összeakadt a nyelve, majd így szólt a képviselőkhöz: “Aki ezt követni tudta, szavazzon.” Majd felkérte a képviselőket, hogy azok, akik nem kívánják végighallgatni a devizahitelekről szóló törvényjavaslat vitáját, “gyorsan és lehetőleg csendben hagyják el az üléstermet.” A mi Lacink elefánt a porcelánosban, vagy valami más, olyan tahóféle komcsigyerek, és láthatóan élvezi.

„Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!