„Az Egyesült Államok budapesti nagykövetének nyilatkozataival kapcsolatban azt tudom mondani, érdektelen, teljes mértékben érdektelen, hogy mit gondol ő, vagy bármely más nagykövet a magyarországi belpolitikai folyamatokról, mert semmi köze nincsen hozzá.” – Ez Szijjártó Péter, Magyarország külügyminiszterének magvas gondolata, amiben benne van ezeréves keresztény Magyarországunk története egészen, különös tekintettel a Horthy-korban való kijegecesedésre, miszerint ahogy a magyar külügyminiszter, úgy a kormányzó oldal és az úgynevezett magyar elit pökhendi, ostoba és lekezelő mindenkivel szemben, és a saját hülyesége miatt mindig a vesztes oldalra áll. Onnan átkozza a győzteseket.
Mint kitetszik, újra helyzet van Pressmann nagykövet és Szijjártó külügyminiszter, s ami ezzel egyenértékű, Magyarország és az USA között. Ha a futsaloson múlna, újra hadat is üzenne a tengeren túlra, mint tette azt az az ember, akinek a korszakába most visszaájulnak. Ilyenre azonban nincs módja. Marad tehát a szavakkal vívott tankcsata, amelynek egyik fejezetét idéztük külügyminiszterünk szájából, s nem azért, mert annyira szép volna, hanem mert mintapéldája annak, amilyen a Fidesz és a belőle sarjadzó Szijjártó Péter maga. Stílusában, moráljában és gondolatiságában egy útszéli kocsma félrészeg, kötözködő alakja, s most már igazából nem is az a baj, amit, hanem, ahogyan mondja a tankönyvüket.
Ilyen az összes. Ha belegondolunk, mind ezen a nyelven és hangon beszél Kövértől Vargáig, Orbántól Bayerig, amelyikük csak megszólal, csak úgy teszi, mintha a seggéből rángatta volna elő az egész világot. Mindennek azonban oka van, s azok mi vagyunk – illetve a nyáj -, akik egyfolytában rájuk szavazunk, mert úgy tűnik, ez tetszik nekünk. És ez így is van sajnálatosan, ahogyan nézi az ember a reakciókat, amelyek ilyen helyzetek után születnek. Dolgozó népünk felettébb elégedett az útszéli stílussal, nyugtázza, hogy – akármelyik nagypofájú – na, jól megadta neki, magam sem tettem volna másképp. Így talál egymásra nagy szerelemben a prosztóság fent és lent. A prosztók országa lettünk, a barbároké.
Ady Bandi újra zokogna, mi pedig az ő nyomán tesszük ugyanezt. De nézzük kicsit magát az ügyet, amit onnan kezdünk el, hogy mi egy nagykövet feladata. A tankönyvek szerint az, hogy küldő országa érdekeit képviselje a fogadó országban, ezek szerint tehát nem az, mint ahogyan Szijjártó képzeli, hogy himzőszakkörökön dicsőítse Orbánt, mint tette az Pressmann nagykövet elődje, a Cornstein nevű, aki arról volt nevezetes, hogy trumpista lévén el volt ájulva a mi egyetlenünktől. Változnak az idők, változnak a hatalmi viszonyok, amihöz ezek szerint kies hazánk és annak prosztó vezetése alkalmazkodni nem tud. Mint kitetszik, arra képes, hogy az anyjába küldjön mindenkit, aki a fasiszta politikájával nem ért egyet.
Ez nem diplomácia, de még csak nem emberi együttélés. Ez valami egészen más. Hogy Szijjártót mint embert a futsalon és Kis Grófón kívül mi nem érdekli, az az ő nyomora. Hogy külügyminiszterként ebből a készségből fakadóan mit és hogyan nyilatkozik, az viszont az egész nyüves ország, és annak lakóinak baja. Pressmannak egyébként az volt a gondja, hogy a magyar fasiszták a náci Putyin kottájából játszanak, erre válaszolta Szijjártó azt, amit. A nagykövet viszont egyetlen visszafogott mondattal tette helyre, miszerint „Oroszország azon kísérletét, hogy egyoldalúan átrajzolja Európa térképét, nem tartjuk csupán magyarországi belpolitikai fejleménynek”. A különbség itt látszik a felszínen, de a mélyben nagyobb.
Szijjártó ugyanis még az emlegetett hőbörgésében elővette a másik szokásos fideszes mantrát, ami az, ezek meg akarják mondani nekünk, hogyan éljünk a saját hazánkban. Pressmann erről már korábban elmondta a visszafogott álláspontját, amikor kijelentette, a diplomáciai partnerek (Szijjártó) mindig azt feltételezik, hogy én genderkérdésről akarok velük beszélni. „Ilyenkor mindig félbeszakítom őket, és azt mondom: nem, én a Putyinhoz fűződő viszonyról akarok beszélni. Folyton a kultúrharcról akarnak beszélni, mi viszont a szomszédban zajló igazi háborúról akarunk.” – Erről volna szó, erről tereli Szijjártó és az összes többi a figyelmet az utánozhatatlanul bunkó stílusban és módon. Ráadásul ordítva.
Mint kitetszik, itt kultúrák különállásáról volna szó, hogy az egyiknek volt gyerekszobája, a másiknak nem, az egyikük beszélgetni és megegyezni akar, a vele szemben álló mimagyar pedig csak leordítani a fejét. Megint csak ahhoz a szomorúsághoz jutunk, hogy a piszkos, gatyás bambákat látjuk a gémeskúttal a háttérben, de ezen már nem lehet segíteni. És itt van még az időtényező. Hogy Szijjártó már túl régóta van a hivatalban, amit lehetett úgymond, már mindent kihozott belőle, az összes keleti despotánál járt ujjongva, ahol őt így szeretik, másutt pedig, mint kitetszik, nem annyira. Ideje volna a váltásnak, ami azonban nem következik be, mert ő az ideális a feladatra. Amikor megszólal, Orbánt magát halljuk.
Vélemény, hozzászólás?