Olvasztárok Brüsszelben

Mélyen megható volt, amikor a kedves vezető a szokásos felvezető után – mindjárt bejelent, most aztán már tényleg, dobpergés és fanfárok, valamint fingszag – világgá kürtölte a Dunaferr bulit, hogy a kormány miként menti meg a gyárat, illetve annak dolgozóit. Kiinduló tételünk, hogy mivel nagyon sok milliárdba kerül, és tudjuk azt is, a kormánynak (államnak) pénze nincsen, így hát a gyárat a te (és az én meg az ő) pénzéből menti meg a fényes tekintetű, holott nem biztos, hogy azért adtuk neki. Szeretjük mi az olvasztárokat és kohászokat, aggódunk a családjukért, csakhogy itt van nekünk a magunké is százezerszám, rólunk azonban el van feledkezve. Nem érezzük a szeretetet, nem is hiányzik. De azért mégis.

A világrengető bejelentés az volt egyébként, hogy (és most tessenek figyelni) „Brüsszeltől hiába várunk segítséget”, ezért az állam – értsd kormány, azaz egyszemélyben Orbán Viktor maga – hat hónapig fizeti a Dunaferr dolgozóinak bérét, és ezidő alatt keres a gyárnak valami megfelelő tulajdonost. Ez utóbbiról nem tudjuk, kinyílt-e már a telefonkönyv az „M” betűnél, de ez nem biztos, egy vasmű az macerás, azzal dolog van és egyéb nehézségek. Mielőtt tovább haladnánk, megemlítjük azért a Tungsram utcára került dolgozóit, az Electrolux nyíregyházi üzeméét, és mindenki hozzá teheti a maga fájdalmát, akiket viszont nem szeret ezek szerint a kormány. Azaz, nem bánja, ha fölfordulnak csöndben.

Túl ezen azonban az első kérdésünk az, mi az anyánk valaga köze van a távoli és bűnös Brüsszelnek a dunaújvárosi kohászokhoz. Miért és hogyan kellene segíteni a kokainmámorban fetrengő libsiknek a magyar – egyébként eddig ukrán és orosz – nehéziparon, hacsak nem úgy, mint a tanárokon is, akiknek a béremelése szintén tőlük függ kormányunk (Orbánunk) szerint. Ámde míg a tanerők nyavalyáján a NER nem tud, akar, vagy nem is óhajt segíteni, az olvasztárokén meg igen. Az első nagyon rossz érzés, hogy itt valami nagyon gyanús és nagyon sanda szándék lapul, mert az emberek Orbánt nem érdeklik, csak a hatalom és a pénz, illetve az ezekhez vezető utak és módszerek. Hogy most az acélon keresztül érhető el ez, az mellékes.

Viszont egyszersmind érdekes is. Nem látjuk át az érdekek és bűnök összefonódó szövedékét az akkumulátorgyárak, vasmű és más környezetidegen ipari létesítmények telepítésében és megmentésében, sőt, közgazdaságilag sem értjük. Nem vagyunk egy vasérc nagyhatalom, a kohászat energiaigénye óriási, s ha Rákosi elvtárs idejében – aki felépítette nekünk ezt a gyárat, amit most Orbán átvesz tőle – ezek nem okoztak nagy bajokat, mert a baráti Szovjetunió segített, most ilyen ország már nincsen. Putyin játszana, de már nem fog a jelek szerint, Brüsszelnek pedig azon kívül, hogy nagyszerűen aljas dolog rámutogatni, nem sok köze van egy magánkézben lévő meleghengerműhöz. Ilyképp ismét csak a sandaságig jutunk el.

Ez pedig az, hogy a mi pénzünkön megmentett dunaújvárosi vasmű dolgozók szavazatát veszik meg hosszú távra, de az önkormányzati választásokra biztosan, s ha most lelketlen alaknak tűnnék, mint akit hidegen hagy a kohászok – és a többi – sorsa, akkor újólag arra kell rámutatnom, hogy van pár szakma – vendéglátós, pék és valahány név a szakmák jegyzékében az ABC elejétől a végéig -, akikre szintén ráférne a gondoskodás, de nem érzik a törődő szeretetet. Ahogyan, mint már említve volt, a tungsramos és az electroluxos sem, akiknek ott van a lehangoló kilencven nap, amíg az álláskeresési járulékukat kapják, nem ám féléves habzsidőzsi. Ettől megint úgy tűnhet, hogy a kohászokkal van bajom, holott csak Orbánnal.

Mert a fent előadottakon (tulajdonszerzés, hatalomszerzés szavazatvásárlással) semmi nem indokolja, hogy ilyen megkülönböztetett figyelmet kapjon a társadalom egy kiválasztott szelete. Hogy a kohászokat meg akarja utáltatni Orbán a többiekkel, arra egyelőre nem gondolunk. Majd később esetleg. Mert az egészen biztos, ennek az egésznek közgazdasági haszna nincs és nem lesz, a sandaságon kívül pedig azt az érzetet erősíti az emberben, hogy kies hazánk a jövőben az akkumulátor, a vas és az acél országa lesz, de csak addig, amíg a fentebbi hasznok kinyerhetők belőle. Azaz, megint azt látjuk, hogy a józan ésszel szembe menve, Brüsszelre mutogatva kaptunk egy újabb felvonást a színházban. Sosem lesz vége.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum