Filip szeretné, hogyha szeretnék

Az Aranybulla című filmalkotás (sorozat) ölég szarul sikerült a közvélekedés szerint. Van ilyen, nyamvadt egymilliárdból vagy -tól ne sokat várjon az ember. Viszont nem is reménykedett semmiben, ha látott már NER-kurzusfilmet a dicső magyar múlt bűvöletében, az ilyenekből jó kisülni soha nem szokott. A pénz nem csinál filmet, s mint kiderült, Rákay Philip sem, csak szeretne, miközben meggyőződése, hogy nála van a jobboldali kultúrfölény. A bajok itt kezdődnek. Így nem is a nyüves sorozatról beszélgetünk máma, hanem inkább arról, miért csesződik el minden, amihez hozzáérnek, illetve, miért él bennük mégis az olthatatlan vágy, hogy őket elismerjék és szeressék. Ezzel azonban lehetetlent kérnek.

No most, filmcsináláshoz nem elég, ha valaki látott már kamerát, és tudja, melyik az eleje. Magam is forgattam pár dokumentumfilmet, mégsem jelentkeztem be Oscarra, mi több – bár régen volt mindez – nem fostam tele a trolljaim által a világegyetemet, hogy ami jön, olyan még soha nem volt. Ilyesmivel óvatosnak kell lenni, főleg, ha az ember történelemszemléletét Kásler Miklós határozza meg hajdani magyar királyok csontjainak vakargatásával. Na most, ha a könnyűzenei műsorvezető filmes tapasztalata találkozik az avas szagú Fidesz-világlátással, s ha még ebből a katyvaszból tanítani is szeretne, akkor látjuk a szar előállításának boszorkánykonyháját, de mondom, most mégsem erről lesz szó. Hanem a vergődésről és kilátástalanságról.

Illetve az arrogáns nyüszítésről. Van ez az IMDb, ahol boldog-boldogtalan értékelhet filmeket pontokat adva neki egytől tízig, és az Aranybulla az első etapban 1,2-őn állt, ami minden idők legrosszabb magyar eredménye, s ami a nívót leginkább jelzi, ez még az Elkúrtuknál is rosszabb eredmény, ami azért már döfi. Ezt, ha az ember abban a meggyőződésben él, hogy amit letett az asztalra, az nagyszerű, mint Rákay ezzel az Aranybullával, megérteni nem lehet, és szó nélkül hagyni sem. Csak az a szerencsétlen dolog – és szánalmasan megmosolyogtató -, ha mindemögött is nemzetközi összeesküvést tételez, hogy az ő remekművét a liberális maenstream gonoszságból leszavazza, mintha valami Táncfalfesztiválon volnánk.

De nem ott vagyunk egyáltalán. Így fordulhat elő az, hogy a Hír TV-ben az alkotó kifejtheti elméletét – eszmetársai kórushangjai mellett – arról, hogy ez az eredmény azért jöhetett ki, mert a ganyé libsik amerikai trollokat mozgósítottak a szavazáshoz, ami eszközzel – és ezt a mondatot ezután ne olvassák el, ha cserepes a szájuk – ők soha nem éltek és élnek. Mégsem ez a delírium a legdelikátabb, hanem az, képtelenek belátni, hogy a szar az szar marad akkor is, ha nemzeti színű pántlikába csomagolva helyezik el a befőttesüvegben a nagymama stelázsiján. Nem bírja felfogni azt, hogy a szavaztok annak szólnak, amilyen a film, s nem annak, akik csinálták. Pedig ez is játszhatna, mégsem játszik. Azonban mindez elég arra, ettől hordják fenn az orrukat.

Mert és ugyanis indításnak Rákay elmeséli, hogyan lehetne vagy lehetett volna elfogadottabb a mi – mocskos libsik – oldalunkon. Szó szerint: „Nemcsak nevet, nemet is kellett volna változtatnom, akkor jobban szeretnének”. Képtelen tévedés, a baj nem a névvel – de ha már, akkor Filip vagy Fülöp – hanem a név hordozta személyiséggel, hogy úgy ne mondjuk emberrel van, aki e műsorban még arról is panaszkodott, bármit csinál, azt politikai térbe helyezik. Csak miheztartás végett, ez a politikai térbe helyeződés a Kossuth téren óbégatott kétmillióval kezdődött, és azóta is szüntelenül tart, az Aranybulla viszont még véletlenül sem emiatt szar. Mondhatni önmagától, túl politikai vagy nem politikai tereken, hogy úgy ne mondjuk, az esztétika szintjén.

Mégis mi vagyunk a hülyék, s akik kritikát írtak a sorozatról, azok szerintük a „toplúzer hülyegyerekek”. Ha azok, akkor nem értjük, miért a bánat és a bú, ha az ilyenek küldik el a francba az előállított tartalmat. Az a képtelenség sejlik fel, hogy ugyan mozgósíthattak volna ők is trollokat, de nem tették, ennek ellenére mégis rohadtul fáj, hogy az általuk lenézett „toplúzerek” kiröhögik őket. Ez maga a meghasonlás állapota, ami abban rejtezik, hogy tizenkét éve mást se hallani, mint hogy őket mindenki leszarja. De nem mindenki szarja le, csak a lipsik. Viszont aki nem szarja le őket, csak megszavazza, az nekik nem számít, azokat ők is leszarják. Innen a Filip – és társai – múlhatatlan óhaja: csak végre fogadjon már be az a szemét ballibbant népség. De nem fogja. Ha vért hugyoznak, akkor se.

Filip azt szeretné, ha szeretnék őtet az általuk lenézett maenstreamek, voltaképp az egész Fidesz múlhatatlan óhaja, hogy a civilizált kultúrnépek maguk közül valónak tartsák a macsaftot, ami nem megy. És nem meggyőződésből, hanem összeférhetetlenség és minőségi különbség okán. A kultúrában – a nagy fölényükben – a történet arról szól, hogy ezt a maenstreamet eltapossák és minden lehetséges módon elszívják tőle a levegőt. De helyette más értéket előállítani nem tudnak, csak hulladékot, Aranybullát meg gigantikus aranyszarvasokat. Meggyőződve arról, hogy ez az új minőség, holott csak a befőttesüveg a stelázsin. A politika ugyanez, feudalizmusból és fasizmusból barkácsolt avas szagú, agresszív képződmény, amit hogyan is lehetne szeretni. És minden ilyen, amihez csak közük van.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum