Kirándulás

Marika néni megkapta az oltást. Nagy esemény volt ez neki és a falunak is, ebben az oltásban talált egymásra a kis közösség, amely kijárási tilalomtól és a kocsma bezárásától sújtva, olykor a miséket is nélkülözve úgy élt már jó ideje, mint valami birkanyáj vagy tehéncsapat csendesen kérődzve az idő folyásán és a létezés nagy dolgain, ami az élet volt. Meg a halál, a nyulak fialása és a cefre érése a csűrben. Marika néniben régóta élt az oltakozás óhaja. Úgy vágyott a vakcinára, mint szomjazó alkoholista egy fröccsre, drogos egy belövésre, hogy gondolatait csakis ez töltötte ki, olykor még imádkozni is elfelejtett a nagy epekedésben. Csak ült a stokin, nézett ki a tyúkszaros udvarra merengve, s várta az oltást.

Hogy ez így alakult, abban a tévé volt a ludas. Ceci nénnye és az operációs törzs, a hírek és híradók, az egyperces gyűlöletek, meg az újság, a megyei napilap, amit a halálozási rovat miatt járatott ezideig, de hónapok óta már az oltakozási hírek, vakcinák, fürkészek és portyázók kötötték le a halálon kívüli maradék figyelmét. És a levél, amit kapott. Ennek olyan szaga volt, mint a konzultációs leveleknek, s ahogyan azokat, ezt is kitöltötte, visszaküldte, jelentkezett. Bejelentette az igényét az oltásra, és most várt, mint meséltük is, révedett ki a tyúkszaros udvarra, és már nem is Krisztus, hanem az oltás eljövetelében reménykedett, amivel érkezik a mennyek országa, az orgona, és harsonaszó, virágillat, meg, hogy nem sajog többé a bütyke.

És valóban. Megérkezett, ha nem is fehér lovon királyfi, hanem más módon a hír, hogy lehet menni a városba be, várja Marika nénit a tű, mert koros volt, s mint ilyen, az oltakozási sor elején. Így hát, szüret, örömök. Kirándulás, szendvicsek és ropi csomagolva az útra, menni a városba bele. Csak hát, hogyan, ugye, se busz, se vonat, se géperejű jármű a család berkeiben, Ilonka lányánál, a böszme vejénél, unokáinál és dédunokáinál, semmi sehol. Károly viszont, a falu első embere, úgy is mint polgármester és mindenek hatalmas ura mondta neki, hogy egyet se búsuljon Marika néni drága, viszi majd a falu kisbusza be saját kezűleg, az, amelyik az ebédet is hordja, s olykor ganyés csizmás embereket a szántóra, rétre ki, s mindezért rántott hús és szarszag lengi be a géperejű járművet elegyesen.

Így hát vitte Marikát, s vele a lányát, az unokát a városba be, hogy így hozta a sors, hogy hívott az oltakozás. Károly vezetett, a kis család nézte a tájat, a kék plakátokat, amiket tépett a szél, és suhant a géperejű jármű sebesen, hogy egyszer csak úgy értek oda, hogy ott voltak egészen és visszavonhatatlanul. A kórházban Marika néni várakozott, vele lánya, unkája, a Károly pedig fényképelte a kis csapatot, hogy majd mutatja be mind a falunak a nagy kirándulást, az élményeket, ilyenek. Sőt, különlegesen, mert szépen kérte, megörökítette az oltakozást, Marika hófehér karját, a húsba hatoló, tűt, és a csillogó protkóját, ahogyan szisszent, midőn a szent anyag a testébe hatolt, de ez az egész alig is volt pár perc, és már suhantak is visszafele, plakátok és szélben hajoló fák között sebesen.

Hogy vissza is értek, de a falu a határban várta a kis csapatot, hogy meséljenek, milyen a világ odakint, de legfőképpen azt, milyen az oltás, ami majd mindenkire vár, nehéz-e nagyon, s hogy most mi van. Fáj-e valami, lüktet-e, szúr-e, hányat lát a Marika, ha kettőt mutatnak, most, hogy belépumpálták a vakcinát, amit tudós asszonyságok találtak ki, ilyenek. Károly estére élménybeszámolót hirdetett a kultúr elé, mert be nem lehetett, s mondta, addig hadd pihenjen a hős, szedje össze a gondolatait, de hozzanak székeket, pogácsát és fröccsöket, tán kisüstit is, hogy teljesek legyenek az örömök, és igazán élményszerű a beszámoló. Addig kész lesznek a képek is, kecsegtetett, és hát, így is lett, hogy este lett. Marika néni leült közéjük a kultúr elé a jeges szélben, halk zene szólt, és elkezdte a mesét szépen.

Hogy is volt, hogyan esett az a csoda, hogy már ő biztonságban van a világban a kórok elől, és minden ilyenek. Mesélte el az egészet a levéltől a válaszig, Károly jóságáig, az izgatott várakozásig, mondta a kórház csillogását, a szív és a hús titkait, mutatta a karján a sebet, illetve a kis, piros pöttyöt, ahol belé sprickolták szent nedveket. Mindenki derült, s nevetett, fogytak a pogácsák is, csak hát, hideg volt nagyon. Január van vagy mifene, mi lenne, trópus nem lehet, csak hát, és éppen ezért áthűlt a falu egészen, és nem segített a jegeken a kisüsti sem. Véget vetettek hát a zenének és hazatértek a legények, Marika is szívében a meleggel, karjában a szerekkel, és elkezdett köhögetni. Áthűlt a lelkem, átfagyott egészen. Éjszaka láza lett, a lánya priznicolta csökkenteni azt, és most senki sem tudja, mi baja. Mi ártott meg neki, a szer, vagy csak a szél. Várnak hát. Vár a falu. Vár nagyon.