Itt a Márka, itta már ma?

A boltban hat-, nyolcszáz forint az alma, banánt azonban már háromszázért is kaphatni. Pedig a banán rengeteget utazott, hacsak nem a felcsúti budi tövében termett, míg ellenben az alma olyan kies hazánkban, mint a gyom. A boltban megmutatkozó árak tehát valami közgazdasági nonszenszt rejtenek, de nem vagyok én Matolcsy, hogy ezt fölfejtsem. Csupán azt akartam megmutatni, ha nem vagyok esetleg almafüggő, és a kevéske pénzemből gyümölcsöt akarok venni, akkor a banánt választom, hogy maradjon csirkelábra is. Sokan gondolkoznak így, akik a hónap vége felé – vagy olykor az elején is – a pénztárcájuk mélyén kotorásszák a megbúvó aprót.

Válaszd a hazait. – Üzente tegnap egy videóban per tu Orbán Viktor Mihály, pedig nem őriztünk együtt nyájat, és kollégiumi szobatársa sem voltam. Hogy hozzájáruljunk a magyar gazdaság fejlődéséhez, meg kíméljük a környezetet, mert ugyanis a nem turulos termékek több ezer kilométert utaznak. – mondta vezérünk. Ekkor jutott eszembe az alma-banán dichotómia, sőt, ráadásként a Budapest-Belgrád vasútvonal, amelynek a fedősztorija a kínai áruk szállítása, így megkérdem szordínósan, hogy akkor most mi van. Tudnék hosszas előadást tartani boltbéli élményeimről, amelyekben az a tapasztalat, a magyar áru mindig drágább, és rendszerint ócskább idegen társánál, és ez erkölcsi dilemmát okoz.

Nem engedhetem meg, hogy olyan hatalmas hazafi legyek, aki minden egyes vásárlásnál kicseszik magával, nem futja a hazaszeretetre, ha ez a mérce. Ez is megmarad a gazdagokra, akik viszont furán viszonyulnak a nemzeti dilemmához. „Több Balaton, kevesebb Adria”, hirdette fennen a kedves vezető pár hete, s ehhez képest tegnap kiderült, mégis csak az Adrián áztatta a lompost, ilyképp ki kell belőlem szakadnia a sóhajtásnak, miszerint elmegy ő az anyukájába. És azért is el kell fáradnia oda, mert pár napja meg egy fazekat rakott ki, hogy ez az ő estebédje, mellette pedig egy üveg szerepelt, mint emlékezhetünk, rajta felirat, miszerint „Erős chili Viktortól”.

No most, innen a hazaitól visszatekintve, mért nem cseresznyepaprika, erőspista, vagy akármilyen turulfos, másrészt pedig halkan azt is megkérdem, hogy miért Knoros üvegben volt a a trutyi, ami üveg ezek szerint szintén sokat utazott, mielőtt ilyen imázskép lett belőle. Nem nagy dolgok ezek, csak annak az apró bizonyítékai, hogy a kedves vezető hülyének nézi nem is szeretett népét, és ráadásul arcátlanul hazudik. Még ebben is, mit várhatunk akkor a fajsúlyosabb ügyekben. Ez az egyik. A másik pedig, hogy egy miniszterelnököt nem azért tartunk, fizetjük a bérét a vérünkből, hogy reklámfilmekben ugrabugráljon, miszerint zabálj hazait.

Arra ott lenne Gobbi Hilda – ha élne – a centrumhétfőjével, a cipőt a cipőboltból, vagy az itt a Márka, itta már ma szlogen, de csak olyan képünk van, amelyen Orbán Viktor Mihály Coca Colát szlopál idvezült pofával. Nem vonnék le ebből messzeringó következtetéseket, csupán azt az egyszerűt, egyetlenünk természetéből fakadóan lódít, vagy meghasadt a személyisége, és épp két macska, aki játszik egymással. Esetleg szimplán hülyének néz, ami illetlen dolog. Verje a saját farkával a csalánt, ha kérhetnénk ilyet, és ne a minénkkel. Mielőtt visszatérnénk a boltba árcédulákat vizsgálni, nézzünk körül azért a rajtunk uralkodó elit létformáján, aki most épp a pénzünkön magyarkodik.

Ezek Ibizán kokóznak, jachtokon kurváznak az Adrián, gyerekük svájci egyetemre jár, nem kormánygépen röpködnek Las Vegasba, Svédországban rénszarvast helikoptereztetnek, i tak dalse, mi pedig jól élünk negyvennyolcezerből, amiből két pofára tömjük a hazait. Lófaszt mama, mondom Gyurcsánnyal, és egyben utalok arra, ilyesmik okozták az ancien régime bukását, s azt, hogy Mária Terézia királynénk kicsi lányát, Mária Antóniát Párizsban a népek megszabadították a fejétől. Állítólag ő mondta a korgó gyomrú plebsről, „Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot”, aminek a vége lett ez a lefejezősdi.

A történelemből egészen sok minden tanulható, viszont minálunk hovatovább azt sem lehet. Mi abban is magyarkodunk a NAT-ban, világképünk kies hazánk mint bokréta Isten kalapján, van már ilyen összetartozós sírdogálós gödrünk, miniszterügynökünk pedig egy meghasadt elméjű bohóc, aki vizet prédikál de bort iszik. Ezt az eszement tébolydát röhejesnek is nevezhetnénk, ha nem lenne félelmetes, s ami a leginkább az, szinte minden napra jut már egy ilyen pörformansz, amiben a pofánkba köpnek vigyorogva. Ha neked ez jó, én nyájasom, akkor egyél hazait. Mosolygós, piros almát nyolcszázért.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum