Mostanában iszik, és húzatja magának. Öregedő organizmus, aki fél a haláltól, rosszul esik neki, hogy utálják, nem is akar szembenézni vele, idegenekkel, kritikusokkal nem is találkozik. Körülötte nyüzsögnek, dörgölőznek, hangoskodnak, mégis végtelenül egyedül van, és azt akarja, hogy szeressék. Sohasem szerették, az apja verte, rossz focista volt, rossz tanuló, rossz barát. A felesége sem szereti, fél mellette, szenved. Barátja nincs, elvtársai nincsenek, bandatagjai vannak, akik, ha gyenge lesz, félrenéz, föl fogják zabálni.
Elvei sincsenek, érdekei vannak, függőségi viszonyai. Egy őszinte ember nincs körülötte, fölzabált mindent a pénz, a hatalom, már a szemébe sem mernek nézni. Nevetni, sírni alig látják, néha talán magában, a WC magányában, de már ez sem bizonyos. Mindene megvan, semmije sincs mégsem, kiveszett körüle az őszinteség, egy nagy, rózsaszínű hazugságbuborék az egész élete, az országon belül mást nem is várhat. Túlságosan imádják, módfelett utálják, okkal félnek tőle, tiszta tekinteteket már sehol sem lát, szétrohasztotta az országot, betelt vele az idő, a homok lepergett.
A határokon túl, minél messzebb, ahol nem ismerik, nem függnek, nem félnek tőle, záporozik felé a szeretet, ragazzit énekelnek neki, csakis neki az olaszok, ünneplik, mint egy focistát, mert végül is, ezt akarta. Magasba emelni a világkupát, miközben százezernyi ember csakis az ő nevét skandálja a stadionban. Ez az éjszaka sosem ér véget és na, ugye. Ilyen egyszerű ez, és legalább ennyire szánalmas, egy beteg, narcisztikus lélek képzelgéseinek és vágyainak rabja az ország Madách tollára valón: milliók egy miatt, mert végül is, itt tartunk. Minden újságban, minden tévében és minden rádióban ő van, a cél eléretett.
Mégsem az igazi, és ezért nem lesz vége sohasem. A sikerért meg kell dolgozni, a csalással szerzett diadal nem hoz megnyugvást, tündökölni lehet vele, de a lélek belecsömöllik. Amikor egyedül van az ember, tudja, hogy ez hazugság, káprázat csupán, s minél öregebb, minél inkább érzi a halált, azt akarja, hogy önmagáért szeressék, érdek és feltételek nélkül. Cigányokat hozat az erkélyre, körbeveszi magát bávatag rajongókkal, külföldön ünnepelteti magát, mégis tudja, hogy idegen ebben a világban, elveszett az ifjúság, elvesztek a szerelmek, el a barátok, ami van, az a cifra nyomorúság.
Még nem jutott el oda, hogy beismerje. Ez az utolsó órákban lesz, amikor magányosan, fájdalmaktól nyüszítve, ágyban, párnák közt izzadva reszket a nyomorult végtől, iszonyodva megy a halál elébe, mert voltaképp hitetlen. Körülötte már mindenki azt várja, forduljon föl végre, legyen vége ennek a rémálomnak, hogy megkaphassa a hazug temetését, kiderüljön aztán minden mocsok, és pár év múlva már november elsején sem visz virágot a mauzóleumára senki. Még el sem rohad egészen, de már elfelejtik, és ezt tudja.
De addig ünnep van, Caligula és Néró végórái, az utolsó nagy tánc, ami után föl lehet gyújtani mindent. Korunk azonban nem ennyire romantikus, mi több, spengleri értelemben már arra sincs esély, hogy a lerombolt civilizáció helyén új kultúra sarjadjon. Túl sok már az emlék ehhez, túl nagy a tudás, nem lehet nulláról kezdeni és képtelenség felejteni. A mi, talmi csillogásban feredőző hősünk ott hibázott végezeteset – ha a dicstelen végét nézzük -, hogy nem lesz majd egy Geraszimja, aki a hátán tartaná a lábát, hogy enyhítse a kínjait.
Illetve, ha már eljutottunk az Ivan Iljics haláláig, hősünk arra sem lesz képes, hogy úgy nyerjen utat a másvilágra, hogy belássa, ezen a földin iszonyú élete volt. És még továbbá, nem is figyelt e részletekre, mint Tolsztoj hőse, aki egész életében magánál hordta az igét: „Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem”, azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Nem, hősünk nem ilyen okos, hanem Olaszországban ünnepelteti magát, miközben itthon hatszáz gyerek imádkozik érte parancsszóra. Tök mindegy. Így lesz, ahogy meséltem, és ő ezt sejti. Elég csak belenézni a savas szemeibe, hogy lássuk.
Vélemény, hozzászólás?