Ne élj, mikor nem akarom

Már annak is ezer éve, amikor miniszterügynök elvtárs a szívének oly kedves Terror Házát avatta, és szerelmes versből idézett, csak nem tudta. Odaírták neki, mert olyan jól hangzott, hogy “Mint a lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom.” – ő pediglen fölolvasta abban a tudatban, hogy most jól megmutatta az összes kommunista, de legfőképp a Gyurcsány diabóló voltát, hogy ezek születésük óta újszülötteket früstökölnek és szüzeket vacsorálnak, vért isznak és koponyákon dobolnak feszülettel.

Bár akkor még a keresztényi vonal nem játszott, ha jól emlékszem az aktuális köpönyegre, akkor épp polgári volt, vagy ki tudja már ebben a kuplerájban. A lényeg az lett volna, hogy a bávatag népek a költészet hatalma által szembesüljenek a halál iszonyatával, amitől majd miniszterügynök elvtárs jól megvédi őket, ezen túl pedig rendet rak a történelemben. Szabó Lőrinc azonban egészen másra gondolt mindeközben, mert úgy kezdte, “Törvényen kívül, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek.”

És ekkor egyáltalán nem a kommunistákra gondolt, hanem egészen illetlen dolgokra valószínűleg, hogy Semjén elvtárs csak fél szemmel nézne oda, lesütött pillákkal és izgalmakkal teli bűntudattal. Viszont nem pornót írunk, hanem agressziót, és mindezt csak azért hoztam fel a ködös múltból, hogy lássuk – amint aztán később ki is derült -, miniszterügynök elvtársnak nem az a baja, hogy a kommunisták kiverték a nekik nem tetsző organizmusok fogát, lerúgták a veséjét, hanem, hogy nem ő rúghatta le és verhette ki, hogy a diktatúrát más működtette, s nem ő.

Ezt volt szíves kifejteni egy másik alkalommal, most pedig látjuk, kósza vágyai beteljesülni látszanak. Olyan elaljasult önkéntes hadserege van, akik egy csettintésre ugranak, és bármi nyomorúságra képesek. Mindenre. Most, a hét végén Karácsony főpolgármester-jelölt a Dunán mesélte volna el, mit csinálna, ha nagy lenne, és beúszott mellé egy kishajó hangfalakkal, cirkuszi zenét bömböltetve. Ez még poénos is lehetne, csínyes-csettintős, hogy milyen leleményesek is ezek a mi fiataljaink, ha nem úgy tették volna az egészet, ahogy tették. Látványosan ugyan, aztán meg mégis sunyiban.

Kitakarták a hajó-csónak azonosítóját, arcukat elleplezték, mint valami iszlám harcosok, úgy néztek ki a fekete álarcukban, már csak a kalasnyikov hiányzott a kezükből levegőbe lődözve. Vagy még inkább olyanok voltak, mint gojkomiticses filmben a vérszomjas indiánok, akik hujjogva lovagolnak az áldozatuk körül, aztán kedélyesen megskalpolják őket és kitépik a szívüket. De ezek nem hős rézbőrűek voltak, hanem nyomorult kis férgek, akik nagyfiúsat játszottak, aztán elmentek misére ostyát szopogatni.

Mégis bennük van a gyilkos, az ilyenek vernek napbarnított embereket migráncsozva. Aztán elszeleltek a Dunán hajójukkal-csónakjukkal, de ezt valaki kitalálta, megszervezte, pénzelte. Hogy ti most odahajóztok, ti parkolórák lesztek, ti pedig szart borogattok a Pride útvonalára, amely akcióknak kézzel fogható politikai, erkölcsi, anyagi haszna semmi, csak egy, minden módon megkeseríteni a másik életét. A tudtára adva egyelőre mókásnak szánt akciókkal, jelmezekkel, kutyavalagával, hogy helyed neked itt nincs, takarodj, míg szépen mondom.

A régi, szép időkben az SA is úgy dolgozott, hogy teherautókkal egy helyszínre vonultak, sípszóra leugráltak, botokkal, csizmával lerúgták a nekik nem tetsző emberek veséjét, betörték a koponyáját, majd újabb sípszóra visszaözönlöttek az autóra, és már ott sem voltak. Csak a náci nyomuk, meg ami ezek után jött a történelemben. Amikor miniszterügynök elvtárs rossz dolgot idézett az inkriminált avatón, ezek a hajós-csónakos emberek tán még csecsszopók voltak, viszont ebben nőttek fel: “Ne élj, mikor nem akarom.”

A büntetlen ölés kéjes mítoszát egyébként Szabó Lőrinc – ha már – is megzenésítette: “Sóváran és dühösen nézte, mint vesztett zsákmányt a vadász: szörnyen bántotta, hogy felébredt szívében a sajnálkozás. És szólt: – Itt nem lehet olvasni!– Megdögölesszem? – szólt megint. – Dögöleszd meg! – mondtam keményen, s néztem, a gyerek hogy legyint egyet-kettőt a ceruzával – És már nem zümmögött a légy, és Lóci élvezte a hőstett s a bűntelenség örömét.”

Kíváncsian várjuk, miniszterügynök elvtárs mikor jut idáig olvasmányaiban, és mikor építi be fasiszta csőcselékének tudatába a másik medögölesztésének óhaját és vágyát enyhe utalásokkal. Ezt a Lóci-verset a magam részéről óvodaavatón tudnám elképzelni, ahogyan közben a kis szarosok el is játsszák, hullanak legyekként, ott halnak meg játszásiból az ovi kövén, a bácsik pedig – sokan – állnak kezükben a szétmetélt nemzeti szalagokkal, majd ökumenikusan felszentelik a vécét, a gyerekek imádkoznak, végül pedig közösen eléneklik a himnuszt. Ez olyan bájos lenne.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
3 hozzászólás “Ne élj, mikor nem akarom
  1. Yeti szerint:

    Bajos lesz.

  2. Jane Doe szerint:

    A miniszterügynök a munka dandárját már elvégezte; a vetés is beérett, már ki sem kell adnia az utasításokat (“mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra…”), a rendszere is önjáró immár.
    Elvégeztetett.

  3. miki1950 szerint:

    Optimista vagyok. Ahogy eltűnt az SA a süllyesztőben a fasiszta csőcselékével együtt, ugyanúgy ez a prefasiszta banda is el fog tünni és nem jutnak el a kiteljesedés állapotába.
    Láthatóan erodálódnak és ennek sok (ha nem is számtalan) jelét tapasztaljuk nap mint nap. A java számukra ezután jön, mert az elszigetelődés, a forrásmegvonás, a hatalom részleges elvesztése belehúzza őket egy olyan spirálba, amiből már nem lesz kiút. Kezdenek pánikolni és ezzel hibák sorozatát követik el -már most is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!