A homokóra alja

Mostanában iszik, és húzatja magának. Öregedő organizmus, aki fél a haláltól, rosszul esik neki, hogy utálják, nem is akar szembenézni vele, idegenekkel, kritikusokkal nem is találkozik. Körülötte nyüzsögnek, dörgölőznek, hangoskodnak, mégis végtelenül egyedül van, és azt akarja, hogy szeressék. Sohasem szerették, az apja verte, rossz focista volt, rossz tanuló, rossz barát. A felesége sem szereti, fél mellette, szenved. Barátja nincs, elvtársai nincsenek, bandatagjai vannak, akik, ha gyenge lesz, félrenéz, föl fogják zabálni.

Elvei sincsenek, érdekei vannak, függőségi viszonyai. Egy őszinte ember nincs körülötte, fölzabált mindent a pénz, a hatalom, már a szemébe sem mernek nézni. Nevetni, sírni alig látják, néha talán magában, a WC magányában, de már ez sem bizonyos. Mindene megvan, semmije sincs mégsem, kiveszett körüle az őszinteség, egy nagy, rózsaszínű hazugságbuborék az egész élete, az országon belül mást nem is várhat. Túlságosan imádják, módfelett utálják, okkal félnek tőle, tiszta tekinteteket már sehol sem lát, szétrohasztotta az országot, betelt vele az idő, a homok lepergett.

A határokon túl, minél messzebb, ahol nem ismerik, nem függnek, nem félnek tőle, záporozik felé a szeretet, ragazzit énekelnek neki, csakis neki az olaszok, ünneplik, mint egy focistát, mert végül is, ezt akarta. Magasba emelni a világkupát, miközben százezernyi ember csakis az ő nevét skandálja a stadionban. Ez az éjszaka sosem ér véget és na, ugye. Ilyen egyszerű ez, és legalább ennyire szánalmas, egy beteg, narcisztikus lélek képzelgéseinek és vágyainak rabja az ország Madách tollára valón: milliók egy miatt, mert végül is, itt tartunk. Minden újságban, minden tévében és minden rádióban ő van, a cél eléretett.

Mégsem az igazi, és ezért nem lesz vége sohasem. A sikerért meg kell dolgozni, a csalással szerzett diadal nem hoz megnyugvást, tündökölni lehet vele, de a lélek belecsömöllik. Amikor egyedül van az ember, tudja, hogy ez hazugság, káprázat csupán, s minél öregebb, minél inkább érzi a halált, azt akarja, hogy önmagáért szeressék, érdek és feltételek nélkül. Cigányokat hozat az erkélyre, körbeveszi magát bávatag rajongókkal, külföldön ünnepelteti magát, mégis tudja, hogy idegen ebben a világban, elveszett az ifjúság, elvesztek a szerelmek, el a barátok, ami van, az a cifra nyomorúság.

Még nem jutott el oda, hogy beismerje. Ez az utolsó órákban lesz, amikor magányosan, fájdalmaktól nyüszítve, ágyban, párnák közt izzadva reszket a nyomorult végtől, iszonyodva megy a halál elébe, mert voltaképp hitetlen. Körülötte már mindenki azt várja, forduljon föl végre, legyen vége ennek a rémálomnak, hogy megkaphassa a hazug temetését, kiderüljön aztán minden mocsok, és pár év múlva már november elsején sem visz virágot a mauzóleumára senki. Még el sem rohad egészen, de már elfelejtik, és ezt tudja.

De addig ünnep van, Caligula és Néró végórái, az utolsó nagy tánc, ami után föl lehet gyújtani mindent. Korunk azonban nem ennyire romantikus, mi több, spengleri értelemben már arra sincs esély, hogy a lerombolt civilizáció helyén új kultúra sarjadjon. Túl sok már az emlék ehhez, túl nagy a tudás, nem lehet nulláról kezdeni és képtelenség felejteni. A mi, talmi csillogásban feredőző hősünk ott hibázott végezeteset – ha a dicstelen végét nézzük -, hogy nem lesz majd egy Geraszimja, aki a hátán tartaná a lábát, hogy enyhítse a kínjait.

Illetve, ha már eljutottunk az Ivan Iljics haláláig, hősünk arra sem lesz képes, hogy úgy nyerjen utat a másvilágra, hogy belássa, ezen a földin iszonyú élete volt. És még továbbá, nem is figyelt e részletekre, mint Tolsztoj hőse, aki egész életében magánál hordta az igét: “Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem”, azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Nem, hősünk nem ilyen okos, hanem Olaszországban ünnepelteti magát, miközben itthon hatszáz gyerek imádkozik érte parancsszóra. Tök mindegy. Így lesz, ahogy meséltem, és ő ezt sejti. Elég csak belenézni a savas szemeibe, hogy lássuk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
1 hozzászólás “A homokóra alja
  1. Yeti szerint:

    Mindegy, hogyan lesz.
    Amit tönkretett, nem lehet visszacsinálni többé.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!