Legkedvesebb képem

Jutka néni azt adta nekünk házi feladatul, hogy válasszunk ki egy képet március 15-éről, és írjunk róla. De – mondta az ujját felemelve -, kedves gyerekek, arról kell mesélnetek, ahogyan a miniszterelnök bácsi a múzeumnál beszélt. Tudjátok, mintha Petőfi szavalta a Nemzeti Dalt a nagy tömegeknek, hogy aztán elmenjenek forradalmárkodni a szabadságért, és ahogyan mindenki örül. Mert biztosan megnéztétek a tévében, ahogyan azt szintén föladtam házi feladatul – mondta a Jutka néni.

Nekem az apukám segített kiválasztani a képet. Nem kellett túl sokat keresgetnünk, ezt találtuk közösen, ami ott fent látható. Mert apukám azt mondta, arról könnyű lenne írni, ha olyat választanánk, ahogyan integet a tömegnek a miniszterelnök bácsi, azok meg visszaintegetnek neki. Meg az se lenne nehéz feladat, ha, ilyen zászlós, táncolós éneklőset választanánk, mert olyat mindenhol látni ilyenkor, olyat mindenki tud. Ez viszont – mutatott rá az apukám – az embert ábrázolja legbelülről, amilyen teljesen.

Ez tényleg nehéz. Mert nem tudhatom, milyen az ember belülről teljesen, de az apukám azt mondta, csak meséld el azt, ami elsőre eszedbe jut róla, miközben nagyon mosolygott neki a szeme, és megsimogatta a fejemet is, ahogyan kikereste ezt a képet a sok közül, hogy ez az igazi. És még azt is mondta, hogy teljesen őszintén meséljek róla, akkor lesz jó a házi feladat, és a Jutka néni örülni fog neki nagyon, mert ilyen képet még ő sem látott, meg, hogy a többiek se ilyenről fognak írni, az teljesen biztos. És ekkor már a szája is nevetett.

Elébem rakta ezt a képet, amiről az az első gondolatom, hogy miniszterelnök bácsi kiabál. De hogyan kiabál? – kérdezte az apu – mert nem egyszerűen ordít, de nem tudtam kitalálni hogyan is kiabálhat, ezért meg is mondta, hogy mint a fába szorult féreg. De ezt ne írd le, kisfiam, inkább gondolkodj még kicsit. És gondolkodtam, aztán akkor jutott az eszembe, hogy mintha belecsíptek volna a fenekébe a miniszterelnök bácsinak, vagy kalapáccsal az ujjára ütött volna, vagy estleg másra. Pont úgy néz ki és úgy kiabál. Meg mintha nem lenne neki foga egy se.

Közben meg a szemébe süt a nap, ahogyan hunyorít nagyon, ott az orra fölött a ráncok, az meg olyan boszorkányos, de hát a miniszterelnök bácsi az fiú, meg nem is akar talán megenni minket. – Na látod – mondta az apu – Ha sokáig nézed, minden kiderül. Eszembe jutott aztán, hogy milyen frissen vágott a frizurája neki, meg ahogy befésülték, hogy biztosan teli van lakkal, és ahogyan még tovább néztem, az is, hogy jé, a tornatanár bácsi is így szokott üvölteni velünk, amikor nem tudunk fölmászni a kötélre, de neki sípja is van, és fütyül.

Lehet, hogy miniszterelnök bácsinak is van sípja, csak most éppen nem használja, de itt elakadtam. Az apu viszont segített, hogy szerintem mit ordíthat, mint a fába szorult féreg, hogy nézzem a szája állását, azon kívül, hogy nincsen foga neki. Mutogatta az apu, hogy milyen hangot adhat ki a képen, hogy akkor áll így a szájunk, amikor „e” vagy „á” hangot mondunk – kiabálunk -, tehát mondhatja, hogy előre, vagy emberek, esetleg ámbráscet, de ilyet nem mondott, tehát nem tudható. De lehet, hogy szorulása van.

Ez se nekem jutott az eszembe, hanem az apu mondta, s ahogyan először a szeme nevetett csak, aztán a szája is, most meg már erősen vigyorgott, hogy nézzed kisfiam, nem olyan éppen, mint aki a vécén nagyon erőlködik, és tényleg, van ebben is valami. De az apu aztán – és most már nem vigyorogva – azt mondta, hogy ez az egész nem is érdekes, hogy mit látunk, mit mondhat abban a pillanatban, mert amúgy is csak egyfolytában ökörségeket beszél. Hanem, hogy szerintem ez a bácsi vajon kedves-e így ránézésre, meg lehet-e szeretni.

Vagy nem is szeretni. Hanem szimpatikus-e, lehetne-e a barátunk, vagy jó volna szomszédnak, szívesen beszélgetnénk-e vele, ebédelnénk egy étteremben, rábíznánk a kutyánk sétáltatását, vagy bevennénk a csapatunkba focizni. Én meg sokáig néztem a képet megint, alaposan megvizsgáltam, és arra jutottam, nem, egyiket sem. Mert elég így ránézni, és látszik, ez nem jó bácsi, hanem inkább rossz, és azt se szeretném, ha szembe jönne az utcán, mert félelmemben át kellene menni a másik oldalra, ahogy így elnézem ezt a képet.

Na ugye – mondta az apu -, most, hogy ez kiderült, nem írsz erről egy sort se, mert a Jutka néni meghasonlana. Úgyhogy keresünk egy másikat, ahol vigyorogva integet, aztán mesélj arról, milyen kedves is, de mi már tudjuk, hogy mégsem az, de ez a többieket nem érdekli egyáltalán. Kerestem még képet, találtam még olyat, ahol ott a múzeumnál egy nénivel énekel együtt a miniszterelnök bácsi, és nézegettem meg gondolkodtam, ez-e az igazi legkedvesebb képem, de láttam, hogy ezzel is vannak bajok. Most kereshetek olyat, amivel nincsen. Nehéz lesz.