Idus

Napos, talán verőfényes időt ígérnek nekünk mára az időjóslással foglalkozó emberek. Remélhetőleg nem tévednek nagyot, hogy például netalán esik majd, amikor a nemzetvezető a beszédet mondja a kordonjai közt, ketrecben, akárha kiállított példány, s emiatt az időjósok vezetőjét aztán ki kell majd rúgni, mint az emlékezetes augusztus 20-a után. De lesznek belső világok is. Nagy utazások a lélekdzsungelben, vagy épp a kopár síkokon.

Viszont, ha úgy döntenének, megkockáztatják a hányingert, s ezzel a merészséggel köztelevíziót kapcsolnának, akkor figyeljék meg, midőn már a reggeli órákban a képernyő bal felső sarkából elkezd szivárogni a pátoszos takony. Onnan kúszik majd lefelé emelendő annak az ünnepnek a csalfa fényét, amely már rég odaveszett, mert mondani már semmit nem tudnak. Hiszen hogyan veszi ki magát, amikor a tomboló elnyomó rezsim szabadságról papol.

Csak úgy, mint doktorminiszter urunk levele a „külföldön élőkhöz”, amit már előre megírt, és az ukázok szerint azt majd nekik ma kell vagy kellene felolvasni, hogy ebben az aktusban egyesüljön a szétszabdalt nemzet. Azoknak is buzgón össze kellene olvadni valami nagy masszává, akik épp a nemzetvezető és rendszere elől futottak el, és élik most a száműzöttek sokkal jobb kenyerét, mint azok, akik kalandvágyból itthon maradtak.    

Érdekes opusz ez a levél egyetlenünktől. Akik tegnap közzé tették kritikus szemmel, prózaversről értekeztek, mi azonban azt a taknyot fedeztük fel benne, amely, ahogy jeleztük, ma a képernyőkből fog előszivárogni. Érdekes ez az írásmű valóban, hiszen nincsenek benne dakota lovak és más népi bölcsességek, ellenben a szerző megpróbálja a szabadság megfoghatatlan fogalmát megragadni. De csúfos kudarcot vall.

Hogy az nem szabadság, ha a kisebbség uralkodik a többség felett – így a szerző, ha jól értelmeztük -, s ekkor történt az, hogy elkezdtünk gondolkozni a NER-ről, amelyben élnünk adatik, s ahol épp mostanában kezdik rendőrileg zaklatni az ellenzéket. Listába venni a nekik nem tetsző lapokat, és látjuk ím azt is, hogy a Rákay filmben mindeközben szabad sajtóznak, és nem érzik azt az ellentmondást, ami így keletkezik.

De nem is ellentmondás már ez, hanem maga az antagónia. Hogy éppen azért, amiképp működnek, voltaképp a szájukra sem vehetnék ezt az ünnepet ennek a régi üzenetével ifjakról (mert vének), szabadságról (mert szolgaságot teremtettek), sajtószabadságról (ami nincs). S éppen ezért van az a kiábrándító érzés, hogy menjenek ezek a francba, mert ez az az ünnep, amihöz a fentiek miatt még annyi közük sincs, mint az összes többihez.

A verőfényes napsütés azonban azért is lesz előnyös és hasznos, mert így a térfigyelő kamerák képe – amelyeket a kedves vezető fellépése közelében telepítettek az utcákra – sokkal tisztább lesz, beazonosíthatóbb lesz a szabadságról papoló rendszer ellenségeinek képe. Akikről annyit lehetett olvasni, illetve olyat is a kibertérben, jó, hogy ott lesznek ezek a kamerák, legalább le lehet tolni nekik, és a képeket vizslatóknak is a gatyát, így nyilvánítva fajsúlyos véleményt.

De képzeljük mindeközben a kevlárban, rácsok közt szónokló nemzetvezetőt, ahogyan látjuk majd őt az oldalra döntött busa fejével, ajkait gyakorta nyalogatván, s ahogyan a kappanhang betölti a teret, sőt, a kerítéseken belülre jutott klakőrök teszik a dolgukat. Vagy ájulnak el a soha nem volt gyönyörtől, ami nékik adatik, hogy látótávolsági közelségbe kerülhetnek hozzá. Ez ám az igazi alavju érzés és elalélás.

Mint ahogy az lesz az is – miközben a képernyőn csordogál az említett anyag -, mikor a beszéd után egy kávézóba kapcsolnak sajtóklubot nézhetni Bayerrel, Bencsikkel, akik ott lelki békemenetelnek majd. Mert az utcai érdeklődés vagy beszarás miatt elmarad, s ezért az ötös számú tagkönyv „lelki békemenetet” hirdetett, ami ez lesz, és arra leszünk fölöttébb kíváncsiak, kit akar majd taknyán nyálán húzgálni ez alkalommal, s legfőképp hová, mely lágerekbe.

Röhej, mondhatnánk bízvást, ahogyan arra is, amikor belegondolunk a kedves vezető emlegetett levelébe, hogy ott a külföldön ki olvassa fel azt, hol, hogyan és kinek. Mert erre való utasítás nem született, s éppen ez az, amiből látszik, mennyire ócska színjáték ez is. Éppen olyan, mint amit nagyban játszanak Budapesten, meg persze szerte az egész birodalomban, ahol kicsi huszárok fognak szaladgálni csákóban, ami szintén film, az életünk tekercse.

Azé az életé, amit szétcsesztek, és ilyen március idusával színeznek, illetve próbálnak színezni, de nem lehet elfödni, hogy ami ma történik, az mind hazugság. Ahogyan Nietzsche is rádöbbent, amikor belátta, Isten halott, és levonta a következtetést, hogy éppen ezért minden hazug és mindent szabad. Ezen a gondolati mezsgyén messzire lehet jutni, ez tehát a mai evangélium, amihöz mást nem lehet kívánni: jó reggelt, jó szurkolást.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
11 hozzászólás “Idus
  1. polyvitaplex szerint:

    A nyolcvanas évek második felében volt néhány felemelő, szabadságillatú március 15., de a rendszerváltás után rekord gyorsasággal sikerült elbaszni ezt is.
    Nem baj, ettől még létezik a saját márciusom, amihez az erőlködő ünnepi szónokoknak nincs és nem is lesz közük.

  2. kovacs_ugynok szerint:

    Időkapszula: 2024. március 15.-e, egy hazugságokon alapuló, hazaáruló, ruszkibérenc, tolvaj rezsim ül a nyakunkon, akik FIDESZ-KDMP -nek hívják magukat. Már a nevük is egy hazugság, mert se nem fiatalok, se nem demokraták, se nem keresztények. Egy pénzéhes, semmirekellő maffia.

  3. Yeti szerint:

    Tévém sincs, nemhogy köztelevízióm.
    Újságjaik sem érnek el.
    Hivatalból ünnep meg már a szockában se ért egy kalap szamócát sem.
    Kossuth legalább lelépett, a többiek azonban teljesen feleslegesen áldozták az életüket.
    Nem csodálom, ha nem akar senki belenyomorodni a többiekért küzdésbe – na pláne , hogy a többségnek erre semmi igénye sincs.
    Undorodnak a szabadságtól, a tudástól, a felelősségtől.

    • hj szerint:

      Tévé nélkül nem köztelevíziózni nem kunszt, de képzeld én – mint egy 30 éves tévét tulajdonló krőzus – mekkora stresszt kell hogy átéljek minden csatornaváltásnál vagy egyéb gombnyomogatásnál, nehogy véletlenül néhány másodpercig köztelevíziózzak.

      • Yeti szerint:

        Gyanítottam régóta, hogy nekem könnyebb 🙂
        Szépen süt a nap, tévézés helyett jobb egyet sétálni.
        Vagy kertészkedni, kinek mi a kellemesebb.
        Praktikusan fát ültetni az akkori forradalmárok emlékére.

  4. polyvitaplex szerint:

    Bekapcsoltam a tévét, a Múzeumkertben épp egy kínai huszár énekel.

    • hj szerint:

      Pedig szegénykémmel nem is történt meg „a legnagyobb dolog, ami megtörténhet velünk, hogy magyarnak születünk”.

      • polyvitaplex szerint:

        A második legnagyobb dolog is elég nagy, külföldiként magyarnak születni.

        • hj szerint:

          😀
          Ezek szerint pont lemaradtam arról, amikor ez bekerült az Alaptörvénybe. Tegnap éjjel történt?

    • Yeti szerint:

      Cserébe kaphattuk a korcsolyázó olimpikon Liu testvérek helyett.
      Idővel mi is pálcikával énekelhetünk, a rizsa marad központilag.

  5. kovacs_ugynok szerint:

    „Nem az a kérdés, hogy milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem az, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra.”

    Megint kibújt a varangy beszédíróiból a „Brian élete” prófétája. Megint sikerül hülyét csinálniuk a főniből, a politikai önkielégítés közben … :/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum