Pesty Laci merre vagy?

2023-ban napi négyszáztíz milliót keresett Mészáros Lőrinc. Nem szorozzuk ezt föl évi apanázsra, és nem osztjuk le percre sem, elég legyen annyi, hogy az egyik lap kiszámolta, egy utcán heverő tízezresért csak akkor érdemes lehajolnia, ha a művelettel két másodperc alatt végez. Minden más esetben fölösleges, mert ennyi idő alatt is többet keres a flaszteron hömbölgő bankónál. 2023. lassacskán véget ér, itt hagy minket az idő.

Ilyenkor az ember számvetést végez, visszatekint, összegez, hogy mi a legjellemzőbb a magunk mögött hagyni készülő 365 napra. S bár szervilis széplelkek szerint – mint ahogyan arról tegnap értekeztünk – a gyermek lenne az, vélekedésünk szerint ez a napi négyszáztíz millió és a két másodperc. Ami az országban nagy csinadrattával történik, ezért van, úgyhogy hagyjuk most az egész éven át minket vezénylő morális vagy olykor esztétikai megfontolásokat.

Más szemszögből azokat az összevetéseket is, hogy ezzel szemben mennyire növekszik a szegénység, hogy milyen lepusztult állapotban van cuzammen az ország, milyen kietlen egy pusztaság ez az egész. Mert azt ismerjük, és napra nap meg is énekeljük, miközben a háttérben ömlik Mészároshoz a napi négyszáztíz millió. Illetve a többiről még nem is beszéltünk, akiknek az ország pénztára szintén úgy van nyitva, mintha a sajátjuk lenne.

Minden, ami év közben történik, Orbán akármely delirálása, Szijjártó toporzékolása, Novák hatvannégy foga, a valóság eltagadása a kicsiktől a nagyokig bezárólag mind ezért van, s hogy nem foglalkozunk vele minduntalan, azért történik, mert nem lehet egyfolytában arról írni, hogy Mészáros – és a többi – aktuálisan mennyit kapott a közösből, kinek mit vettek a pénzünkön. Mert olyan ez, akár egy megállíthatatlan patak az erdő mélyin.

Az év során egyszer bicsaklott meg csupán ez az egész rózsaszínű történet, a nyári nagy jachtozással, amitől a népek – nem sokan, de azért mégis – elkezdtek fölhorkangatni, ahogyan nézhettük a hatalmas jachton zajló óriási utazást. Ez valahogyan elért a központi bizottsághoz is. Persze, hogy eljutott hozzájuk, hiszen mindent mérnek, és ehhez képest számítják patikamérlegen a propagandát, úgyhogy megtalálták Pesty Lászlót.

Nem kell őt bemutatnunk, vagy különösebben felemlegetni a nyáron történteket, mert már akkor arra intettem az én nyájasaimat, hogy ne higgyenek neki. Most pedig már meg sem szólal, a mese befejezetlen maradt, pedig milyen nagy hangon indult. A Mészáros-jelenségről, az orkokról, hogy már akkor is bűzlött, hogy egyrészt elterelni óhajtanak más aljasságokról, másrészt pedig, hogy Mészárost így távolítják el Orbántól.

Hogyha ő tudná, biztosan nem engedné ezeket a dolgokat. Ez volt a néplelki háttér, de időközben a felmérésekből az is kiderülhetett, a magyar nép ezzel sem törődik már igazán, Mészáros nem veszélyezteti a szavazatokat. A forradalmár Pesty tehát elhallgatott, és az a média, amely akkor egymásnak adta-vette a manust egy-egy interjúra, mint valami rossz szatyrot, most elfelejti megkérdezni tőle, amit igazán kellene, hogy akkor most mi van.

Hogy a Mészáros már smafu, hogy nem orkszerű vadbarom, vagy mi változott a megítélésében, illetve a róla rendelt kommunikációban, hogy rendben lévő most már minden. Mindemelett az ország állapotáról nem csak ez a mesébe illő és minden bizonnyal nem egészen törvényes gazdagodás, hanem a róla való hallgatás is nagyon sok mindent elmond. A hírt közlő lapban a kommentek, hogy belefáradtak már, és minek is idegeskedni is egyáltalán.

Így, ha az elmúlt esztendőre úgy igazából visszatekintünk, akkor a legnagyobb fejlemény benne a mindent megülő közöny. A hiábavalóság érzete, amikor nem csak azt jelentik ki egyre többen, hogy minden fölösleges, hanem azt is, hogy nincs értelme semminek sem. Nagy valószínűséggel ezért hallgat most Pesty, akinek e hír hallatán kellene a leghangosabban ordítania, ha következetes volna, ezzel szemben hallgat. Mert akkor sem gondolta komolyan.

Mint ahogyan semmit sem gondolnak amúgy komolyan. Fölépítettek egy illékony álomvilágot kereszténységgel és családdal, nyugdíjasokkal és a többivel, akikre hivatkozva akasztanak hasba mindenkit, hogy amiként én is teszem, ne arról legyen szó egész éven át, hogy a NER arca, a szinte beszédképtelen stróman naponta négyszáztíz milliót keres. Amitől hangosan kellene ordítani, ám ehhez képest olyan csönd van, mint egy ködülte temetőben.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Pesty Laci merre vagy?
  1. kovacs_ugynok szerint:

    „A hírt közlő lapban a kommentek, hogy belefáradtak már, és minek is idegeskedni is egyáltalán.”

    Ami, tegyük hozzá, szintén színtiszta propaganda, fizetett kommentelőkkel. :/

  2. polyvitaplex szerint:

    Időközben rájött, hogy Mészáros csak stróman, és most azt nyomozza, hogy vajon kié.

  3. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Nos ezen gondolkodtam én is amióta hallottam.. Tudod most kéne az, hogy a maradék 9 milló szembe állna a fallal, aztán csak verné a fejét bele. Aki rá szavazott azért, aki ellene de hagyta hogy ezt csinálják azért, aki meg meg se szólalt meg azért !
    Birka nép. Van fehér, van fekete de semmire való szolgalelkű birka nép lettünk. Megérdemeljük a náci rohadt csürhét Führerestől-Strohmanostól. Aztán Boldog Újévet, de talán érthetőbb lesz ha lefordítom ezt is újmagyarra: Bee, beee, bee-ee !! 🤪🤣

  4. Tom Sawyer szerint:

    Bocsánat, mert helyesen így hangzik: ..szembe állnánk a fallal..

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum