A jövő itt van, és sose lesz vége

Szüreti mulatságon járt Hende képviselő. Felvonuláson, át a falun, egy traktorhoz kötött kétkerekű kordén, oldalán lufik, mellette, mögötte apácák, akikkel bizakodva tekintenek az objektívbe, akárha valami családi fotó. Az övéi közt van Hende képviselő a határmenti településen, ahová, s más hasonló helyekre falunapon, búcsú idején vagy átadási ceremóniákon kell megjelenni, hogy meglegyen a szavazat. És megvan. Hosszú évek óta megvan, ezért is ülhet Hende képviselő oly elégedetten a kordén a kockás ingjében, míg a falu apraja és nagyja figyeli, ahogy fotózzák a nagyembert, akinek hitük szerint oly sokat köszönhetnek.

Ily módon, mint a képből is kitetszik, Hende képviselő élete ormain, megelégedettséggel tekint a rajta kívül lévő világra. Elérte, amit ember az ő bőrében elérhet, de, hogy ez megérte-e, az nem bizonyos, de meg sem ítélhető, hiszen nem vagyunk az ő kockásinges bőrében, és nem mi kukkeroltunk – rajta a kupak – annak idején a kedves vezető mellett valami harci gyakorlaton. Ez is csak olyan feladat volt, mint a kordén ücsörgés, a nagyembernek meg kell felelni a még nagyobbnak, hogy járhasson aztán, mint gauleiter ilyen szüreti mulatságokra. Ilyképp Hende, mint nagyon régi motoros, ideái barlangjában szintén bejárta a kiismerhetetlen utat.

Momentán keresztény-nemzeti, ezidőtájt a falvak kósza népe jelenti a megdolgozandó tömegbázist, a polgári köröknek, szalonoknak már csak a halovány emléke pislákol, még korábbról az Antall-féle bizonytalan állagú ideák is valahol messze gőzölögnek. Hende úgy alakul, ahogyan a hatalmon lévők, értékeiben – ha van neki ilyen egyáltalán – idomul a kenyéradójához, ezért ilyen szétfolyó a kép róla, már csak a kockás ingje tartja össze őt a kordén. Ez a feladat a koncért, és ezt ő elvégzi, de egyszer majd, nem is oly sokára tükör elé kell járulni, őszintén belenézni abba, és mérleget készíteni.

Ez azonban nem lesz egyszerű. Mert ugyan hiheti azt a gauleiter a faluban, hogy szeretik, ahol őt élet-halál urának tekintik, s ezért csúsznak térden előtte, mosolyognak a képébe és etetik-itatják, amikor arra vetődik. De ez a rajongás és szeretet illékony vagy nincs is, netán kiköpnek, ha távozik, vagy levonják a mérleget, hogy szaralak. Az emberi minőségről az mutat mércét, amikor olyanok ítélkeznek felőle, akik nem függnek ítéletük tárgyától, s Hendének az az első tükör, hogy hírünk szerint osztálytalálkozóra készül még ezen az őszön, viszont a hajdani iskolástársak zöme kijelentette, ha Hende ott lesz, akkor ők nem. És ez is egy élet mérlege.

Ám mindez nem jutott volna eszembe a Fidelitas nélkül, aki gyerekemberek meg ifjúságunk élcsapata, akárha az MSZMP a munkásosztályé annak idején, és kiderült, hogy ezek olyanok is. Mert amíg Hende ott pöfögött a kordén a faluban, ezek az ifjak választmányi ülést tartottak, majd közleményt, nyilatkozatot (mifenét) adtak ki lehangoló, harcias szellemben és elképesztő nyelvezettel. Hogy vissza kell nekik szerezni Európát, mintha valamikor az övék lett volna, egyáltalán olyan szöveggel leptek meg minket, hogy nehezen volt eldönthető, ki mondja. Orbán a Kossuthon, vagy Kocsis Máté egy nyilatkozatban. Illetve netán az Origo.

Vagy akármelyik utolsó falusi párttitkár. Amivel nem arra akarunk utalni, hogy elképedtünk az egyenszövegtől, hanem, hogy ez a fiatal élcsapat is csak erre képes, hogy már ilyen ifjan ennyire mélyen vannak. Ám ezzel bizonyára céljuk van, nem véletlenül szegődtek a Fidesz szolgálatába, amely útnak még az elején vannak, míg a föntebb megénekelt Hende meg a vége felé, így áll előttünk egy jellegzetes pályaív, hogy honnan hová lehet jutni, ha csicskának áll az ember, és végigcsinálja az egészet. Mígnem szaralak lesz, ha már most nem az.

Ilyen jövő körvonalazódik a fidelitasos ifjakból, akik, mint élcsapat, azért adják el a lelküket, mert hendék akarnak lenni, álmaik ekkorák és ilyen jellegűek, jól akarnak élni az Orbán által kínált szemetes kannából. Mindenáron. És még csak az sem látszik rajtuk, belegondolnak-e abba, hogy amikor az ormokra érnek, nekik is számot kell vetniük a nyomorult életükkel, mert még abban sem vagyunk biztosak, hogy a mi Hendénk ezt megteszi-e egyáltalán. Hogy a lelke üszkös romjain maradt-e ennyi erő, vagy az a meggyőződése, hogy amit tett, az jól volt téve. Az összegzéshez lelkiismeret és kérlelhetetlenség kell, de olyan nincsen.

Nézi az ember ezeket a Hendének készülő ifjakat, és csupán azért nem szorul el a szíve a látványtól és a mondanivalótól, mert ők már most elérték, amit Hende vénségére, hogy nagyon sok olyan ember van, aki nem szívesen tartózkodna velük egy fedél alatt. De ezek szerint ez a szempont egyáltalán nem játszik. Az ő bajuk, ha nem tudják pofán köpni saját magukat, a miénk viszont az, hogy látjuk, az országot lerabló sáskahad újabb generációját fülig érő ostoba szájjal, majd eszünkbe jut Menyhárt Jenő és az Európa Kiadó, a majd’ negyven éves szöveg, hogy a jövő itt van, és sose lesz vége. Soha, a büdös életben.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “A jövő itt van, és sose lesz vége
  1. KáZé szerint:

    „Hendének készülő ifjak”. Ez egyszerűen gyönyörű! Micsoda jövő! 🙁

    • hj szerint:

      Egy réges-régi, Alindával folytatott beszélgetésben mondta az akkor még feltörekvő Török Gábor, hogy ő fiatalabb korában annyira csodálta Hendét, hogy nem pusztán olyan akart lenni, mint Hende Csaba, hanem Hende Csaba akart lenni. A szöveg nem tűnt önironikusnak, inkább kétfenekűnek: lehessen viccesnek is venni, ám komolynak is ott, ahol ez Török számára hasznos lehet. És hasznos is lett! Miközben – mint véletlenül pont ma is – előadja magát független elemzőként. Ezt az önmeghatározást azonban már kizárólag csak viccesnek lehet venni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum