„A huszár mi vagyunk”

Soknevű hadügyminiszterünk két napja büszkén jelentette ki, hogy a magyar honvédségben ismét lesznek huszárok. Huszáregység azzal a bibivel, hogy „nem lovasított” lesz a mancsaft. Akkor biztosan biciklit kapnak a seggük alá. Nem akarnék én hangosan röhögni ezen az operettes múltba révedésen, kedvem sincsen hozzá, de annyit bevallhatunk, amióta ez a soknevű dirigál, elképesztő dolgok történnek a magyar hadseregben. Minőségéről, erejéről vitát nem nyitunk, hanem, mintha Svejkek volnánk, az ő bölcsességével szemléljük azt a kabarét, amit a NER ez ügyben nekünk nagy súlyosan és permanensen előad.

Nem feledjük a belépőt, amikor a soknevű parádés kocsival ment a katonalovak egészsége felől érdeklődni, az volt a belépő a kabaréba, ami azóta is szünet nélkül pereg a vásznon. Ez a soknevű erre épp alkalmas, lévén semmit nem ért a katonasághoz és hadsereghez, valamikor régen a kifestőkönyvében látott huszárokat, az bekattant neki, és most úgy tör elő a mélyből, mint Orbán kisvasútja. Lesz huszár a magyar hadseregben, emlékezzünk meg erről még egyszer, s egyben arról is, hogy nem lesz neki lova. Nem tudjuk, milye lesz akkor a huszároknak, de szomorúak lesznek nagyon, ez egészen bizonyos.

Egy másik soknevű sziporka szerint ugyanis a magyar huszár mindennél előbbre tartotta bajtársát és barátját, a lovat. Nem ragoznám, de most már késő, mert ilyen körülmények között, és ezzel a hatalmas tudással tényleg halovány fingunk sincs arról, mit akar egyfolytában ezekkel a huszárokkal. Értjük a dzsentri vonzalmakat, a képzelt hetyke bajszot, a kártyapartikat meg a bokacsattogtatást, Kukorica Jancsit is értjük, viszont úgy kommunistázni a huszárságra hivatkozva, mint ahogyan ez a bohóc teszi, senki nem tud. A huszárok is el voltak nyomva, mint azt megtudtuk, és ez már Dózsa L. -1942 magassága egyenest.

„A legutóbbi huszárgeneráció tagjai egy diktatórikus rendszer elnyomottjai voltak, akiktől hálátlanul elfordították az egész nemzetet, megtagadták tőlük a vérrel szerzett becsületüket, elesett bajtársaik emlékének tiszteletét és ápolását, majd lefokozták és üldözték őket.” – Ezt bírta mondani a soknevű, amire az ember már csak fölkapja a fejét, ezen a vonalon előbb-utóbb az ÁVH fogja elvinni Bem apót. Csak egyet nem tudunk, az idiótaságon kívül mi indokolja ezt a tébolyt, mert másfajta múltba is lehetne révedni, mi több hazudni is lehetne ügyesebben, de ilyen igényünk nekünk ne legyenek.

A soknevű szájából folyamatosan ömlik a takony. Mindemellett most ez a huszár kattant be neki, a huszárság, amiből aztán sikerült nemzetkarakterológiát meg néplelket fabrikálni, hogy az ember olvasva maga elé teszi a popcornt, hogy innen többet el nem megy, és élvezi a műsort mindhalálig. Mert most tessenek figyelni: „A huszár több mint egy lovas katona, a huszár mi vagyunk, a nemzeti karakterünk egyenruhába öltött lényege”. Ha kiröhögték vagy kisírták magukat gusztus szerint, akkor fussanak neki még egyszer és rá fognak jönni, hogy a soknevű ezzel az ég egy világon semmit nem mondott. Mintha csendben szellentett volna.

Ennyi az egész, egy körömpiszokkal sem több. Viszont ezek szerint ön is huszár, mindenki huszár, még a kiskutya kunkori farka is az csákóban. Viszont idehozom az etimológiát, hogy kellőképpen el tessenek szörnyedni. A huszár szó ugyanis voltaképpen rablót jelent, a szerb-horvát husza-rablás tőből eredve, mai értelemben valamikor a 15. század végétől használjuk mi, de attól még másutt másképp értik. Igaz, miniszterelnökünk is kijelentette, a magyar élettér az nem Lebensraum, de innen is látszik, hogy a mi huszárunk az másutt rabló. Fura képződmények ezek a nyelvek, ahogyan élik a saját életüket.

El lehetne itt szórakozni azon, hogy a huszárbuzulással, ennek nemzeti identitássá emelésével hogyan rablózta le a komplett magyar társadalmat, de az olcsó poén lenne, viszont érdekes. Ami számunkra ennél fontosabb, nem tudna-e véletlenül valami olyanba belefeledkezni, aminek értelme is van. Mert értem én, ha huszárnak nevezi a nyüves magyar katonát, akkor bizsereg az a fura öntudata, Horthy muzsikál a fülébe, és zokognak a főispánok, node, attól a családoknak jobb nem lesz. S ami a lényegesebb, ettől háborút nem nyer. Még csatát se, mint ahogyan a történelemben is elég ritkán. Viszont az egyenruha nyalka, és állva pisálnak a lányok, aminél több nem is kell. Vagy de.  

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “„A huszár mi vagyunk”
  1. kovacs_ugynok szerint:

    Aszittem, hogy ez a kretén már nem hadügyminiszter. Aztán rájöttem, hogy a másik hülyenevűt, a rémuszt, vagy romuluszt küldték el. Biztos az a hülye neve ellenére nem volt ekkora kretén, és nem felelt meg az orbánnak. Vagy pocakos volt? Fasse tudja… :/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum