A film, mint préshurka

Mint emlékezhetünk, annak idején Orbán nagyvezér a járvány közben és ürügyén Karikó Katalinnal a disznósajt készítésének rejtelmeiről beszélgetett, mert eddig terjed a horizontja. Most mégsem Orbán avas szagáról beszélgetünk, hanem, hogy miként állított példát arra, hogyan kell magyarnak kikiáltani és beállítani egy olyan sikert, amit magyar ember ért el, de ezen kívül az eredményhez szaros kis hazánknak az ég egy világon semmi köze nincsen. Gondoljunk csak a Nobel-díjasainkra, akiknek kivétel nélkül el kellett hagyni az országot, hogy elérjék azt, ami miatt az elhagyott ország boldogan vallja a magáénak őket.

Ez a mentalitás eléggé szánalmas, de nálunk megszokott, a sikerben mindenütt a dicső magyarságot keresik a nacionalisták, holott ahhoz semmi közük. Ilyen minden áron hatalmas nemzet vagyunk bizonygatás ez, holott porbafingó szerencsétlenek csupán lehangoló történelemmel és kilátástalan jelennel. Ma nem olyan határtalan boldogság magyarnak lenni, mint az hangoztatva van, sőt, olykor kimondottan kínos és terhes. Arról sem lesz szó ezúttal, hogyan cseszte szét az országot a Fidesz, hanem – s bár ez az egyik eleme a mindent szétbarmolásnak – morális mocsárról mélázunk, ami szintén van.

Cannes-ban Arany Pálmát nyert Buda Anna Flóra 27 című animációs filmje, amitől visítani kezdtek a mimagyarok, mert ebben muníciót találtak nemzeti nagylétünk újabb mantrázásához. A mimagyarok is magukénak érezték a díjat, amihöz az ég egy világon semmi közük nem volt és nincs. Sőt, alkalmasint ellenükre jött létre. Bájosan iszonyú a történet, hogy a Magyar Filmintézet hatalmas gratulációt küldött a sikerhez, ezzel vonva mintegy a glóriát a maga feje fölé is, holott, mint kiderült, a film forgatókönyvét többször visszadobta, ezért kellett az alkotónak idegenbe menekülnie, hogy megszülethessen.

Illetve ráadásként, egészen lehangoló profán módon azért is, hogy a dicsőséges hazában ne haljon éhen, mert filmre itt és alkotásra, így egyszersmind a megélhetésre rákaifilipek kapnak apanázst, akik viszont belterjes szarokat tesznek le az asztalra. A rákafilipek soha a büdös életben nem fognak Arany Pálmát nyerni, mert azt Orbán valagából és a neki és ideológiájának szánt provinciális szarokból ilyesmi nem születik. A Magyarországon magyar pénzből forgatott filmeknek a minőség felől nézve befellegzett, a kontraszelektált, NER-szagú filmalkotások maximum a Párt ideológusainak tetszenek. Ez van.

Az van, hogy a nemzetinek mondott oldal szétverte – mint annyi minden mást – a magyar filmet is, mert csak rombolni képesek -, és milliárdokkal kitömve sem sikerül letenni az asztalra egy elviselhető alkotást, mert tehetséget pénzért nem lehet venni. Sőt, mint ebből a történetből is kitetszik, a tehetséget inkább el kell üldözni, mert nem simul bele a vonalba. Innen nézve tehát nem más, mint gusztustalan a másik országan és másik ország pénzén megszületett és sikert aratott filmet (embert) nemzeti pátosszal bevonni. Más tollával ékeskedni nem menő, ebben az esetben pedig kifejezetten gusztustalan.

Nem véletlen tehát, hogy a nemzeti nagylétben fetrengő NER-alakoknak nem győzte egyből hangsúlyozni a film egyik alkotója, hogy féleértés ne essék, ezt az Arany Pálmát egy francia film nyerte el, amelynek alkotói épp magyarok, akiket itthon nem tartottak méltónak a támogatásra. Ez pedig éppenséggel nem szokatlan mostanában, s azt csak mi tesszük hozzá, nem gondoltuk volna pár évvel ezelőtt, hogy Andy Vajnát visszasírjuk, de ahogyan mind mélyebbre merülünk a ganyéba, sok minden régebben elviselhetetlen dolog válik mára irigyelni való múlttá, ahogy a rendszer egyre szorítóbb lesz.

Egészen pontosan ezt írta Jakab Juli: „Őszintén szólva azt gondolom: csak így tovább! Sokkal idegesítőbb lenne, ha okkal osztrigáznátok a Riviérán, srácok, ha több közötök lenne a filmművészethez, mint egymás vállának körbeveregetése. Közben majd elkészülnek ezek a francia, szlovák, ilyen-olyan gyártású filmek, amelyek miatt kicsit mégis érdemes lesz emlékezni a magyar filmtörténetnek erre az időszakára is”. Mint látjuk, ez nem a díjban feredőzés önfeledtsége, hanem egy hazájában, illetve azok uraiban és csinovnyikjaiban csalódott ember megszólalása.

Egyébiránt nincs itt semmi látnivaló, tessünk oszolni, csak egy újabb kiábrándító fejezetet látunk a NER sötét napjaiból azzal a morális nihillel, hogy nem igazán komilfó az, ha egy embert elüldözünk, s ő máshol létrehozza azt, amit itt képtelen lett volna, mert nem tartottuk méltónak rá, sőt, épp ellenségnek tartottuk, akkor nem megyünk oda a fényébe sütkérezni. Hanem csendben a sarokba ülünk levonva a tanulságot, hogy bunkók vagyunk, sőt, emellett ordas talpnyalók, akik az eszméik miatt csak rombolni tudnak. És az egészből annyit értünk, mint Orbán a vakcinából, hogy olyan az, mint a préshurka.