A film, mint préshurka

Mint emlékezhetünk, annak idején Orbán nagyvezér a járvány közben és ürügyén Karikó Katalinnal a disznósajt készítésének rejtelmeiről beszélgetett, mert eddig terjed a horizontja. Most mégsem Orbán avas szagáról beszélgetünk, hanem, hogy miként állított példát arra, hogyan kell magyarnak kikiáltani és beállítani egy olyan sikert, amit magyar ember ért el, de ezen kívül az eredményhez szaros kis hazánknak az ég egy világon semmi köze nincsen. Gondoljunk csak a Nobel-díjasainkra, akiknek kivétel nélkül el kellett hagyni az országot, hogy elérjék azt, ami miatt az elhagyott ország boldogan vallja a magáénak őket.

Ez a mentalitás eléggé szánalmas, de nálunk megszokott, a sikerben mindenütt a dicső magyarságot keresik a nacionalisták, holott ahhoz semmi közük. Ilyen minden áron hatalmas nemzet vagyunk bizonygatás ez, holott porbafingó szerencsétlenek csupán lehangoló történelemmel és kilátástalan jelennel. Ma nem olyan határtalan boldogság magyarnak lenni, mint az hangoztatva van, sőt, olykor kimondottan kínos és terhes. Arról sem lesz szó ezúttal, hogyan cseszte szét az országot a Fidesz, hanem – s bár ez az egyik eleme a mindent szétbarmolásnak – morális mocsárról mélázunk, ami szintén van.

Cannes-ban Arany Pálmát nyert Buda Anna Flóra 27 című animációs filmje, amitől visítani kezdtek a mimagyarok, mert ebben muníciót találtak nemzeti nagylétünk újabb mantrázásához. A mimagyarok is magukénak érezték a díjat, amihöz az ég egy világon semmi közük nem volt és nincs. Sőt, alkalmasint ellenükre jött létre. Bájosan iszonyú a történet, hogy a Magyar Filmintézet hatalmas gratulációt küldött a sikerhez, ezzel vonva mintegy a glóriát a maga feje fölé is, holott, mint kiderült, a film forgatókönyvét többször visszadobta, ezért kellett az alkotónak idegenbe menekülnie, hogy megszülethessen.

Illetve ráadásként, egészen lehangoló profán módon azért is, hogy a dicsőséges hazában ne haljon éhen, mert filmre itt és alkotásra, így egyszersmind a megélhetésre rákaifilipek kapnak apanázst, akik viszont belterjes szarokat tesznek le az asztalra. A rákafilipek soha a büdös életben nem fognak Arany Pálmát nyerni, mert azt Orbán valagából és a neki és ideológiájának szánt provinciális szarokból ilyesmi nem születik. A Magyarországon magyar pénzből forgatott filmeknek a minőség felől nézve befellegzett, a kontraszelektált, NER-szagú filmalkotások maximum a Párt ideológusainak tetszenek. Ez van.

Az van, hogy a nemzetinek mondott oldal szétverte – mint annyi minden mást – a magyar filmet is, mert csak rombolni képesek -, és milliárdokkal kitömve sem sikerül letenni az asztalra egy elviselhető alkotást, mert tehetséget pénzért nem lehet venni. Sőt, mint ebből a történetből is kitetszik, a tehetséget inkább el kell üldözni, mert nem simul bele a vonalba. Innen nézve tehát nem más, mint gusztustalan a másik országan és másik ország pénzén megszületett és sikert aratott filmet (embert) nemzeti pátosszal bevonni. Más tollával ékeskedni nem menő, ebben az esetben pedig kifejezetten gusztustalan.

Nem véletlen tehát, hogy a nemzeti nagylétben fetrengő NER-alakoknak nem győzte egyből hangsúlyozni a film egyik alkotója, hogy féleértés ne essék, ezt az Arany Pálmát egy francia film nyerte el, amelynek alkotói épp magyarok, akiket itthon nem tartottak méltónak a támogatásra. Ez pedig éppenséggel nem szokatlan mostanában, s azt csak mi tesszük hozzá, nem gondoltuk volna pár évvel ezelőtt, hogy Andy Vajnát visszasírjuk, de ahogyan mind mélyebbre merülünk a ganyéba, sok minden régebben elviselhetetlen dolog válik mára irigyelni való múlttá, ahogy a rendszer egyre szorítóbb lesz.

Egészen pontosan ezt írta Jakab Juli: „Őszintén szólva azt gondolom: csak így tovább! Sokkal idegesítőbb lenne, ha okkal osztrigáznátok a Riviérán, srácok, ha több közötök lenne a filmművészethez, mint egymás vállának körbeveregetése. Közben majd elkészülnek ezek a francia, szlovák, ilyen-olyan gyártású filmek, amelyek miatt kicsit mégis érdemes lesz emlékezni a magyar filmtörténetnek erre az időszakára is”. Mint látjuk, ez nem a díjban feredőzés önfeledtsége, hanem egy hazájában, illetve azok uraiban és csinovnyikjaiban csalódott ember megszólalása.

Egyébiránt nincs itt semmi látnivaló, tessünk oszolni, csak egy újabb kiábrándító fejezetet látunk a NER sötét napjaiból azzal a morális nihillel, hogy nem igazán komilfó az, ha egy embert elüldözünk, s ő máshol létrehozza azt, amit itt képtelen lett volna, mert nem tartottuk méltónak rá, sőt, épp ellenségnek tartottuk, akkor nem megyünk oda a fényébe sütkérezni. Hanem csendben a sarokba ülünk levonva a tanulságot, hogy bunkók vagyunk, sőt, emellett ordas talpnyalók, akik az eszméik miatt csak rombolni tudnak. És az egészből annyit értünk, mint Orbán a vakcinából, hogy olyan az, mint a préshurka.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “A film, mint préshurka
  1. hj szerint:

    Valaki mondana egy – csak egyetlenegy – példát a kultúra területéről, ami a NER-korszak sikeres teljesítményének tekinthető? Egy büszkeségre okot adó alkotást, művet, projektet, víziót, szellemi terméket? (A kabalapulit, Tóth Gabi fellépőruháit, az agancskaput vagy a dohányboltok arculatát nem fogadom el helyes válaszként!)

    • kovacs_ugynok szerint:

      A mai „hatalmasok” ízlését én csak romabarokknak hívom. Oroszlános kapu, csuti hattyúk tava, YUH HUUUU…
      Van akinek ez tetszik, nekem nem. :/

  2. kovacs_ugynok szerint:

    A már ajánlott „Bura alatt” című könyv visszatérő mondata, „egy csapat, annak szurkolunk”.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum